Nem várt apaság

1. fejezet

Ez egy hosszabb severitus történet. Jó olvasást! :)

Véleményeket szívesen fogadok. :)

Az ötéves Harry Potter szipogva gubbasztott a lépcső alatti gardróbban. Nagybátyja egy hatalmas pofon után jól megverte – először a kezét használta, majd amikor azt már kevésnek titulálta, az övével folytatta –, és bezárta őt ide. Csak annyi volt a bűne, hogy nem mosogatott el időben, és így koszos volt Dudley kedvenc bögréje. A kövér fiúnak ma volt a születésnapja, és nem nézte jó szemmel, hogy Harry nem ugrálta körbe, így Vernon rajta töltötte ki a dühét. Nem tehetett róla, hiszen a kertet kellett kigyomlálnia, és nem jutott ideje minden kiosztott feladatra. A fájdalom elviselhetetlen volt, szúrt az oldala, hasogatott a háta, amely már tele volt hurkákkal. A kín elviselhetetlen volt kicsi testének.
Ilyenkor, mikor rokonai így bántak vele, mindig arra vágyott, hogy valaki végre szabadítsa ki, vagy szülei küldjenek neki egy őrangyalt, aki megvédi őt Dursleyéktől. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elájult volna.

* * * * * * * * * *

Eközben a Roxfortban az igazgatói irodában Dumbledore professzor aggodalmas arccal ült az asztala előtt, és a szakállát simogatva várta, hogy megérkezzen kollégája.
Nemsokára meg is hallotta a mogorva hangot.
- Albus.
- Perselus, drága fiam, beszélnünk kell.
- Mégis mi lenne olyan fontos, hogy félbe kelljen szakítanom a vizsgákat – morgolódott Piton professzor.
- Harry Potterről lenne szó – vallotta be az igazgató, miközben gondterhelt arccal figyelte a fiatalabb férfi reakcióját.
- Potter! Mégis mikor nem szól minden róla?! A híres Potter örökre legyőzte Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén! Az aranyifjú megmentette a Varázsvilágot! – gúnyolódott a bájitalmester, de látva az idős varázsló fájdalmas tekintetét, elhallgatott. Az igazgatót eddig nem igazán látta ilyen megtörtnek. Csak egyszer, a Potter házaspár halálakor.
- Alighanem, most én voltam az, aki hibát követett el, fiam. Olyat tettem, amivel veszélybe sodortam egy gyermek életét, és fejlődését, pedig megesküdtem, hogy meg fogom védeni őt – sóhajtott Dumbledore.
- Nem hinném, hogy ekkora gond lenne vele – legyintett lekezelően a Mardekár házvezetője.
- Ó, dehogynem. Az ifjú Harryt olyan helyre vittem, ahol csak megvetést, és testi fenyítést kap. Négy évvel ezelőtt, mikor Voldemort a Potter család életére tört, és Harrynek sikerült elpusztítania, én a Dursley családra bíztam a gyermeket, ahelyett, hogy Sirius Blackre és Remus Lupinra gondoltam volna. Mindketten családosak már, de akkor még csak a Tekergőket láttam bennünk. Sajnos – mint utóbb kiderült – Harryvel rosszul bánnak.
- És ehhez nekem mi közöm? – kérdezett közbe türelmetlenül Perselus. – Nem az én feladatom pátyolgatni a kölyköt.
- Arra gondoltam, elmegyek a fiúért, és azt szeretném, ha elkísérnél.

- Én? Ezt nem gondolod komolyan, Albus! Petunia Dursley azóta utál, hogy én és Lily barátok lettünk, és felvettek minket a Roxfortba, őt meg nem. Be sem engedne – tiltakozott a bájitalmester. – És én sem akarok oda menni! – fonta karba a kezét Perselus, majd elutasítóan nézett az igazgatóra.
- Arról majd én gondoskodom, hogy beengedjen minket. Neked nem ez lesz a feladatod – felelte Albus.
- Hanem?
- Ha jól tudom, örököltél egy kúriát az anyai ági nagyapádtól...
- Mi van vele? – Pitont rossz érzés töltötte el. Valamit akar az öreg... – gondolta.
- Hát... Mivel az ifjú Harrynek nem lesz hol laknia, ha elhozzuk a családjától, úgy gondoltam, tenálad helyezem el egy időre. Csak addig, amíg megtalálom neki a tökéletes helyet.
- NEM! – kiáltotta el magát a bájitalmester, majd lenyugtatta magát. Okklumentálj, Perselus! Okklumentálj!, járt folyton az agyában. Ez a lehetőség eszébe sem jutott volna soha. – Albus, te megőrültél! Az a fiú egy Potter! Te is tudod, hogy mindig is utáltam James Pottert. Miből veszed, hogy a fiát nem fogom? – gúnyolódott a Bájitaltan professzor.
- Kérlek, Perselus! Csak pár hétről lenne szó – alkudozott az igazgató, de Piton professzor csak hevesen rázta a fejét. – A szökött halálfalók egyedül nálad nem keresnék Harryt.
- Miért nem Blackhez vagy Lupinhoz viszed?
- Náluk keresnék először, és nekik nincs tapasztalatuk, hogy viselkedjenek egy bántalmazott gyermekkel szemben, de neked van. A mardekárosaidnak is szoktál segíteni. Harry Potter csak egy gyermek, ne ítéld el a szülei miatt.
- Csak az apja miatt. Lilyt sosem tudnám utálni. A legjobb barátom volt...
- Harry szemei olyanok, mint Lilyé, gondolj erre, miközben gondozod a fiú. Ne csak az apja vonásaira figyelj fel! – vetette be az aduászt Dumbledore, de látva, hogy ez sem győzte meg a bájitalmestert, kezdte feladni. Nem tudta már, mivel is győzhetné meg a férfit. Ő is tudatában volt a tanár és James Potter között húzódó harcnak, de nem gondolta volna, hogy még mindig ennyire erőteljesen hatnak a bájitalmesterre a fiatalkori ellenségeskedések.
Ekkor még valaki kopogtatott az iroda ajtaján.
- Tessék? Gyere be! – szólt ki Dumbledore igazgató.

Az ajtón egy Piton professzorhoz nagyon hasonlító, de idősebb férfi lépett be.
- Á, Jonathan! A legjobb pillanatban jöttél – mosolygott az igazgató.
- Miért is? – kérdezte szinte egyszerre a két férfi.
- Mit keres itt a nagybátyám? – Perselus most már nagyon dühös volt. A szoba bútorai remegni kezdtek.
- Nyugodj meg, Perselus! – tette a bájitalmester vállára a kezét Jonathan Prince. – Albus bizonyára azért hívott ide, hogy meggyőzzelek arról, hogy fogadd be magadhoz Harry Pottert.
- Te tudtál róla, Nate bácsi? – fordult szembe Perselus a bácsikájával.
- Arról, hogy mire akar kérni? – A bájitalmester bólintott. – Igen, tudtam, de nem kívántam részt venni ebben, viszont van egy nagyon fontos információm a fiúról, amit szerettem volna közölni Albusszal.
- Mi lenne az, Jonathan? – kérdezte Dumbledore.
- Mrs. Figg pár perce jelentette, hogy látta, ahogy a fiút a nagybátyja jól megveri, majd beráncigálja az ajtón. Mr. Dursley még ordított vele, majd hallott egy nagy csattanást. Azóta csend van. A nő aggódik, hogy komoly baj érte a fiút. Minerva akart szólni neked róla, Albus, de az egyik diákja súlyosan megsérült valami párbaj miatt, így engem kapott el a folyosón, hogy szóljak.
- Ezek szerint nem várhatunk tovább – emelkedett fel székéről az igazgató, majd elővett egy zsupszkulcsot a zsebéből. – Perselus?
A bájitalmester ránézett Jonathanre – egyetlen támaszára, mióta Lily és az édesanyja meghaltak –, aki bólintott neki, mire egy keserves sóhajjal megfogta ő is a zsupszkulcsot.