Unottan pihentetem a fejemet a padon. Tompán érzékelem, hogy a tanár magyaráz valamit a tábla előtt állva, de nem érzek késztetést a mondandójára koncentrálni. Karomat a homlokom alá helyezem, s lehunyt szemekkel várakozok a nap végére.
A fizika sosem tartozott a közkedvelt tárgyaink körébe. Az osztályunk fele be sem jár, a másik pedig azért teszi be a lábát a terembe, mert nem fér bele még egy igazolatlan óra a keretek közé. Bevallom őszintén: eddig én sem sűrűn néztem be, viszont a múlt héten érdekes borítékot halásztam elő a postaládából. Felszólítást kaptam a mulasztásokról, így apa nem rajongott túlzottan az értesítőért ― neki viszont nem akarok gondot csinálni. Hiába igyekszem kizárni a tanárnőnk fülsértő hangját, valamilyen úton mindig elérnek hozzám a tőle származó szavak; enyhe kifejezéssel élve is rettenetesen idegesítő. Szenvedve ráncolom össze a szemöldököm, majd kelletlenül megemelem a fejemet és oldalra pillanatok.
Lee Felix, a padtársam és legjobb barátom hasonló kedvtelenséggel ül mellettem ― de legalább csinál valamit, és nem csak aludni szeretne, mint egyesek, s közöttük én is. Az arcán látszik, hogy mennyire elfáradt a nap folyamán, azonban utolsó erőfeszítésekkel dolgozik egy aránylag elfogadható jegyzeten. Szeplői édesen pettyezik az arcát, mintha egyesével ragyognának a délutáni napfényben ― annak ellenére is, hogy a sötét szemek alatt halványlila félholdak rajzolják a kialvatlanság bizonyítékát.
Bele tudnék feledkezni ebbe a látványba, azonban hirtelen sikolt fel odakint a csengő mindennél szebb és idegesítőbb hangja. Összerezzenek, de nem habozok egy pillanatot sem. Felpattanok, s az asztalon szétszórt könyveket pár mozdulattal összegyűjtöm, majd az összeset behányom a táskámba. Egyikünket sem érdekli, hogy a füzeteink összekeverednek, vagy hogy melyikünk táskájában köt ki egy bizonyos könyv ― lényegtelen, csak szabaduljunk az épületből. Hanyagul a vállamra dobom a bőrkabátom, s megvárom a vöröst, hogy közösen léphessünk le.
Érdekes, mekkora szakadék tátong köztünk. Ő az esetek nagy részében vidám és élettel teli, míg engem legtöbbször feketében látni, teljes kifejezéstelenséggel a vonásaimban. Sokan nem értik, hogy lehetünk több, mint tíz éve ennyire szoros kapcsolatban. Megesik, hogy én is megkérdőjelezem magunkat, de az összezördüléseinkkel és az ellentétekkel szemben is nagyon jól kijövünk.
― Merre megyünk? ― érdeklődök, amikor valahára kijutunk a folyosóról a szabadba.
Felix egy pillanat erejéig gondolkozni látszik, aztán vállat vonva fordul az ő otthonuk felé. Megszokott, igazából nem is tudom miért tettem fel a kérdést. Hétköznaponként a tanítás végeztével náluk vagy nálam maradunk, s legfeljebb csak este keveredünk haza. Ez amolyan rutin.
― Hozzánk. Ha van edzésed ma, akkor később kimegyek és megnézlek ― veti fel az ötletet. Ránt egyet a vállára kapott táska pántján, ezt követően a szemébe lógó hajtincseket is arrébb söpri. Felix egész lénye aranyos. Nem tudok mást tenni, mint mosolyogni rajta.
Legyünk őszinték: egyetlen dolog van, ami lázba hoz a tantárgyak közül, és természetesen az is a sport. Hetente négy alkalommal edzünk a focicsapattal, és a haverom rendszerint minden alkalommal a lelátóról figyel minket. Sokat jelent, hogy érdekli mi van velem ilyenkor. Ha meccset játszunk idegen csapat ellen, szinte bérelt helye van a mikrobuszban, közvetlenül mellettem. Olyasmi számomra ― fura hasonlattal élve ―, mint egyféle szerencsehozó kabala: ha velem tart, klasszisokkal magasabbra értékelhető a teljesítményem.
― Van, ötkor gyülekezünk a csarnokban ― osztom meg vele a mai napra vonatkozó információimat. Csak némán bólint, hogy megértette és sétál mellettem tovább, ameddig én az egyik zsebemből előszedek egy papírdobozt. Egyelőre még áll előttünk egy rövidebb út a házukig, ezért kihasználom az alkalmat egy cigi elszívására. Nem vagyok benne biztos, hogy az édesanyja tud erről a szokásomról. Egyébként nagyon szeretem őt; miután az én édesanyám sajnálatos módon elhunyt, ő vált a szememben azzá a nővé, aki részint betöltötte a keletkezett űrt. Elzavarva a gondolataimat, a lehető legaranyosabb pillantásomat alkalmazva fordulok ismét Felix felé. ― Nagyon fog zavarni, ha rágyújtok?
Mosolyra görbülnek azok a szépen ívelt ajkak, s mögülük előtűnik a hófehér fogsor is. Rettenetesen édesen fest ilyenkor, hiszen még a szemei is vékony csíkká húzódnak.
― Ha így nézel rám, nem ― rázza meg a fejét halványan.
Buta kérdés egy hozzá illő válasszal, ugyanis előfordulnak olyan napok, amikor tudat alatt belecsábítom a rosszba ― avagy ő veszi át a józan gondolkodásom feletti irányítást ― és együtt szívunk el egy szál cigit, de ezek ritka alkalmak, s nem mondanám, hogy odavagyok értük. Attól, hogy én károsítom a tüdőmet, neki nem volna szabad.
Megcsóválom a fejemet. A közelében valahogy indokolatlanul vidám vagyok, majdnem az összes pillanatban. Sokáig nem tudtam, egyenesen tagadtam az okát, azonban mára beletörődtem, hogy számomra Felix az a személy, aki miatt szebben ragyog a nap és illatosabbak a virágok. Halkan kattan az öngyújtóm, a cigarettám végén aprócska parázs keletkezik, nem sokkal később áttetsző füstfelleg szabadul a levegőbe az ajkaim közül.
― Tudod, jól áll neked a dohányzás.
heyyyy
egyébként ezt valószínűleg senki nem olvassa, de azért leginkább magamnak elmondom, hogy nem kell meglepődni ezen a könyvön, egy szerepezés nyomán íródik. ergo: nagyon sok benne a dráma, a felesleges és megmagyarázhatatlan fordulat. csak... fogadd el. bocsi XDDDD
KAMU SEDANG MEMBACA
a barátság szabályai ↠ changlix
Fiksi Penggemar❝― senki sem tiltja, hogy a barátok csókolózzanak.❞ 𝓁𝑒𝑒 𝒻𝑒𝓁𝒾𝓍; a barátok nem szerethetnek egymásba. 𝓈𝑒𝑜 𝒸𝒽𝒶𝓃𝑔𝒷𝒾𝓃; a barátok nem szeretnek egymásba. ❝― ugye nem hiszed, hogy voltunk mi csupán barátok?❞ 🍂 rövid részek 🍂 közös öt...
