a barátság szabályai ↠ changlix

12 ∵ S. CHB

Felzaklatott állapotban ácsorgok a szobámhoz tartozó erkély korlátjának dőlve. Az agyam nem bír leállni a gondolkodással, ezernyi lehetőség ugrik fel. Teljesen kikapcsolt a józan eszem, amikor a tekintetünk összetalálkozott abban a percben ― régóta elfojtott vágyat engedtem szabadjára az ajkaink összeérintésével. Olyat, amit sosem lett volna szabad.

Magam mellé nyúlok, és vaktában kezdem kutatni a papírdobozt, ami valahol a jobbomon fekszik az ablakpárkányon. Nem tudok mit kezdeni magammal a helyzet miatt, újabb és újabb szál cigit veszek kézbe. Most is így teszek, pedig másfél kiszerelésnyit elszívtam az utóbbi időben ― Felix kettőnek nevezné, mivel csak azt szokta figyelni, hány doboz cserélődik a markomban.

Mögöttem nyikordul a padló, valószínűleg apa jött haza és megérezte a borzalmasan tömény szagot. Nem rajong a függőségemért, de megérti és nem akad fent rajta ― akkor szoktam rá, amikor anya elment, így meg sem próbálja lerakatni velem. A léptek halkan puffannak, mintha alig hatvan kilótól származnának. Nem fordulok meg, mivel egyetlen ember jöhet számításba, aki pedig pár minutumon belül az oldalamon jelenik meg.

― Ne haragudj. Nagyon szarul reagáltam ― szólal meg csendesen. A hangjában érződik az idegesség. Talán ő is aggódik, hogy hogyan folytatódnak innen a dolgok tovább.

Megingatom a fejem, miközben a tüdőmet eltelítem a mérgező füsttel. A kesernyés íz csillapítóan járja át a légzőszervemet, és habár a folyamatról tudom, hogy mennyire káros, most úgy érzem nem lennék képes nélküle higgadt maradni.

― Inkább te ne haragudj. Nem kellett volna megtennem ― vallom be. Oldalra nézek, tehát a pillantásunk összefut. Úgy látszik, a szeme sarkából végig engem figyelt. Megmosolygom ezt az egészet, majd egy mély sóhajjal a levegőbe eresztem a füstfelhőt. ― Az nem az én pólóm?

― De ― bólint egyet, áthajolva előttem a cigisdobozomért ―, ahogy az meg az enyém rajtad.

Összeráncolt szemöldökkel pislogok le magamra, és csakugyan nem a saját bandás felsőmet viselem, hanem az egyszerűbb v nyakú  darabot, amit este ő hámozott le magáról. Gondolom a sietség alatt összekevertem őket. Ennél azonban fontosabb kérdések is járnak az agyamban, amiktől nem tudok szabadulni, de nem merem feltenni őket. Végül úgy döntök, hogy a legkönnyebb egy kevésbé kényessel indítani.

― Hogy legyen? Ma éjjel még ott aludjak? ― érdeklődök. Némán követem végig a szememmel, miképp meggyújtja az ujjai közé vett szálat. Valójában a megegyezésünk péntekig szólt, viszont általában is össze-vissza vannak az estéink.

― Ha... neked ez kényelmetlen, akkor nem szükséges ― teker a mondaton annyit, hogy megkerülhesse a kérdésem igazi szándékát. A tekintete bátortalanul állapodik meg rajtam, de néhány másodperc múlva már arrébb is rebben.

Idegesen túrok a hajamba, futólag megborzolva a fekete tincsek tömkelegét. Felbőszít a téma kerülése. Ha én összeszedem magam annyira, hogy átbeszéljük a történteket, talán neki is ezt kellene tennie.

― Felix, miért nehezíted meg? ― mosolyodok el keserűen. ― Az én saram, én csókoltalak meg és nem fordítva. Ha valaki, akkor te érezheted magadat kényelmetlenül.

― Mind a ketten hülyék vagyunk, Changbin ― jelenti ki megvonva a vállát. A hangja helyenként megremeg, ebből következtethetem ki, hogy ő is hasonlóan érez. ― Ha nem harcolom ki, hogy megtedd azzal a stílussal, akkor most minden rendben lenne.

Értetlenül meredek magunk közé. Tartok a félreértéstől, ám egy ismételt mély lélegzet vételével muszáj vagyok elnyomni a korláton a csikket. Megszokásból nyúlok a gyújtómért, illetve a mellette lapuló dobozért. Szinte hallom, ahogy a tüdőm rimánkodik a megállásért.

― Szóval azt akartad, hogy megcsókoljalak? ― Térek ki a mostanra majdhogynem nyilvánvalóra. Nem felel, csupán zavartan lesüti a szemét, ezzel hozva ki belőlem a hevesebb reakciót. Felcsattanva fordulok felé egész testemmel. ― Felix, tegyünk pontot ennek az egésznek a végére, és legyünk már őszinték egymással!

Az emelt hangszín miatt félénken kezdi a pólóm, avagy pólója alját gyűrögetni. Látszik az arcán a hezitálás és a bizonytalanság, de végre kinyitja a szájat és rettentő halkan, ám képes választ adni.

― Legyél rám dühös, utálj, vess meg, de igen. Kibaszottul azt akartam, hogy megcsókolj.

Megfordul velem a világ. Utálom magamat, amiért így érzek vele kapcsolatban. Ez nem helyes, nem volna szabad, többek között, mert a legjobb barátomról van szó ― mégis hevesebben kezd dobogni a szívem. Az ujjaim közt szorított rudacska megrezdül, majdnem leejtem az alattunk elterülő pázsitra. Ismét rövidzárlat áll be nálam, és tudtomon kívül közelebb lépek hozzá. Kíváncsian, ennek ellenére egy kicsi aggodalommal az íriszeiben fordul az irányomba, ezzel segítve elő, hogy a korlát és magam közé zárjam. Az egyik karomat óvatosan fonom a dereka köré, államat a vállán pihentetve meg.

― Sajnálom, hogy ennyire kiborultam. Csak azt hittem, hogy emiatt elveszítelek ― motyogom a nyakhajlatába.

― Binnie ― szólít meg. ― Most mi legyen? Hogyan tovább?

― Te mit szeretnél, Lix?

― Fogalmam sincs, hogy mit szeretnék ― vallja be töredelmesen. Az ő kezei is helyüket találják a nyakamban, mivel nem gyújtott rá a következő szálra. A szavak pusztán suttogásnak minősülnek. Hallom, amint a fülem mellett nyel egy nagyot, mintha félne kimondani valamit, ami a fejében fogalmazódott meg. Türelmesen várok, néha apró vonalakat húzok az ujjammal a pólónk anyaga fölött a bőrére. ― Senki sem tiltja, hogy a barátok csókolózzanak...

Csendes megjegyzés, de a pulzusom sokszorosára emelkedik miatta. Széles mosoly lel otthonra a szám szélében. Megduplázódott szívritmussal hajolok hátrébb, hogy a saját szememmel láthassam a pírban úszó arcot, amit most tartok a leggyönyörűbbnek. A szempillái makacsul leszorítva állnak, így nincsen lehetőségem összekapcsolni a pillantásunkat, azonban arra igen, hogy egy gyengéd csókot hagyjak a homlokán, finoman feljebb emelve a fejét.

― Valószínűleg igazad van.

// mizu, mizu? //