a barátság szabályai ↠ changlix

06 ∵ L. FX

/depressziós vagyok, nemamúgynyugi, árasszatok el pozitív és negatív kommentekkel. igen, kritika érdekelne nagyon/

― Én szóltam, hogy fázni fogsz ― jegyzi meg Changbin, miközben az ő házuk felé ballagunk.

Sajnos nem tudok kötekedni, mert teljes mértékben igaza van. A szerda reggeli időjárás cseppet sem kedvez nekem, aki a saját feje után menve egyetlen pólóban indult el otthonról ― az utcákat borító, kéményekből származó  megszokott füstfelhőkön kívül enyhe köd is terjeng a külváros ezen részén. A sorházak hasonló frontja előtt sövény húzódik a járda szélén, így egymás mellett sétálva alig tudjuk kikerülni a betonon terjengő pocsolyákat. Éjszaka esett is ― alig tudtunk beszaladni az erkélyről, mielőtt bőrig áztunk volna cigizés közben.

― Oké, na ― legyintek, ahogy megpróbálok anélkül átlendülni egy szélesebb vízfolton, hogy ügyetlenül beletoppannék. ― Legközelebb hallgatok rád, apu.

Changbin rám sem nézve halássza elő a kulcsát a farzsebéből, hogy beereszthessen mind a kettőnket az udvarba. Csak periférikusan látom, amint a szája sarka egy pajkos vigyorra húzódik. Se perc alatt feltárja a kaput, s maga előtt beterel. Már a feljárón ballagunk, amikor velem is megosztja a jókedve indítékát.

― Nem rossz, de megegyezhetünk az apuciban is ― ajánlja. Nem foglalkozik a megdöbbent ábrázatommal, helyette felcaplat azon a néhány lépcsőfokon, amely a bejárati ajtóig vezet, s nemes egyszerűséggel belöki azt.

― Basszus, Binnie! ― kiáltok fel. 

Utána lépve azonnal meglegyintem a felkarját és morcosan összevonom a szemöldökömet, bár az arcomon érzem a halvány rózsaszín kis foltokat. Valósággal ég a bőröm az előbbi megszólalása miatt ― előfordulhat, hogy illetlen gondolataim támadtak. Ez a legveszélyesebb tulajdonságom: sokat agyalok, aminek általában nincsen túl jó vége. Ezúttal is elkezdenek kattogni a fejemben a pici fogaskerekek. Sajnos a legjobb barátomnak megvan a maga híre a gimnáziumban, ugyanis velem ellentétben nem mondható szégyellősnek és visszafogottnak. Nyílt titok, hogy többen megfordultak már az ágyában, kivétel nélkül az iskola legnépszerűbb lányai közül. Még ha komolyan is vette az előbbi mondatát ― azonban miért tette volna? ―, nem akarok ebbe a rétegbe tartozni.

Én szerelmes vagyok, tagadjam akárhogyan is. Nem szeretnék egy-éjszakás kalandokat ― legfőképpen vele nem.

Őrültség ― szidom magamat, persze némán. ― A barátok nem szerethetnek egymásba.

― Megjöttünk, apa! 

A csapongó eszmefuttatásból a legjobb barátom hangja szakít ki, ugyanis ordítva adja a szülője tudtára az érkeztünket. Rövidesen megüti a fülemet a lépcsőn lefelé tartó lépetek hangos csattogása, meg a fa nehéz recsegése. Alig kellet néhány másodperc, hogy az előszobában megjelenjen a negyvenes éveit járó férfi, s széles mosolyt villantson ránk.

― Aha, tehát látni az én fiamat még itthon is ― bólint. Jól láthatóan fojt el egy vigyort, majd elveszi tőlem a táskámat és kérdés nélkül leteszi a cipős szekrény elé. ― És a nyakad sem lila! Akkor nem hazudtál, tényleg Felixnél jártál.

Changbin nagyra nyílt szemekkel pislog, mint aki semmiről nem tud. Remélem, hogy nem tűnik fel egyiküknek sem mekkorát nyelek; ezek a mondatok oktalanul rosszul esnek.

― Persze, hogy Felixnél voltam. Nem szoktam hazudni neked ― indul a lépcső felé, hogy a megbeszéltek szerint összeszedje az aznapi tanszereit. Mr. Seo helytelenítően köszörüli meg a torkát, mire a sötét hajú visszanéz egy kicsit a válla felett. ― Tök régóta. Egészen sok ideje. Mostanában... ― finomítgatja a kifejezéseket. Ez már számomra is vicces, tehát elnevetem magam és megelőzöm a lépcsőn.

Amint elé kerülök, és meghallja a kacagásomat felfújt arccal a combomra csap. Az ütésében nincs komolyabb erőkifejtés, mégis megrebbenek és két fokot helyből átugrok.

― Ya, Felix! ― szól rám. ― Ne nevess a nyomoromon!

Semmit sem tehetek, muszáj még inkább kieresztenem a hangomat. Jobbnak látom futásnak eredni; bölcs döntés, mivel máris utánam iramodik. Sportoló, ezáltal nem lep meg a hihetetlen gyorsasággal ― alig fél méter előnyöm van az utolsó szakaszon, aztán feltépem a hálója ajtaját és átlendülök a küszöbön.

Egyetlen dologgal nem számoltam: hogy a fiú tenyerei a legvégső momentumban átölelik a derekamat, és szinte nekivág a vastag falapnak, amely a hátam miatt csukódik be. Fület bántó sikoltás szakad fel belőlem. Időm nincs realizálni a helyzetet és kettőnk közelségét, mert az ujjai az oldalamba marnak és kicsit sem finomkodva kezd csiklandozni. Ha a szomszédok eddig kedves tekintettel néztek a barátomra, mától biztosan nem fognak ― a hangom leginkább arra hasonlított, mintha elevenen nyúzna meg.

Menekülési útvonalat keresve próbálok lecsúszni az ajtó mentén, viszont ez sokáig nem sikerül a szorítása végett. Nagy sokára fellélegezhetek; ugyan velem szemben guggol, én pedig magzatpózba kuporodva pihegek a nevetéstől, de végre nem a bordáim között matat. Érzem a bőrömön leszánkázó könnycseppeket, és hogy a fejem is tiszta piros lehet, de csak nekitámasztom a tarkómat az ajtónak, rendezvén az oxigénellátásomat.

― Nem éri meg szembeszegülni, erőfölényben vagyok ― vigyorodik el diadalittasan, míg én bólintva kelek fel. Eltántorgok az ágyáig, aztán úgy nyúlok el rajta, mint aki otthon van.

Csendesen figyelem őt. Komótosan elkezdi összeválogatni a tankönyveket és füzeteket, noha tudjuk, hogy egyiket sem fogja kinyitni a nap folyamán. A táskájába hajítja még a fülhallgatóját és a Gyűrűk Ura trilógia második részét is, amit az edzésektől terhelve mostanáig sem sikerült befejeznie. Már hunynám le a szememet, hogy egy keveset pihenjek, azonban az arcomba csapódik egy puha textília. Reflexből feltámaszkodok a könyökömre, értetlenül nézve rá meg a bordó pulcsira.

― Mire vársz? Vedd fel, azért kaptad, hogy ne fázz meg ― magyarázza felvont szemöldökkel. Fáradtan bólogatok, és egy hálás mosollyal felülök. Magamra húzom a ruhadarabot, ami természetesen nagy rám. Ahhoz képest, hogy valamennyivel magasabb vagyok, ő hordja a nagyobb dolgokat.

― Aranyos vagy ― mosolyom nem tervez fakulni, ahogy felnézek rá. Éppen ekkor cipzározza be a táskáját.

― Nyúlj bele a zsebébe, vettem neked valamit.

Nem tudok ellenállni a pajkos vigyornak, ezért engedek a kíváncsiságomnak és a kenguruzsebbe dugom a kezemet. Az ujjaim papírdobozt érintenek, így innen már tudom, hogy valószínűleg mivel kedveskedett. Sejtésem igaznak bizonyul: mentolos cigarettát varázsolok elő. Ugyan nem dohányzom rendszeresen, de amikor mellettem gyújt rá, egész gyakran megesik. Neki ― elmondása szerint ―  hányingere van az ízesített cigarettától, viszont én jobban kedvelem.

― Ugye tudod, hogy imádlak? ― kérdezem. Visszateszem a dobozt oda, ahol eddig lapult, és a kezemmel a levegőbe dobok egy cuppanós puszit, végignézve ahogy leheveredik mellém.

― Nem kaphatnám meg rendesen is?

A mosolya annyira szemtelen, a hangszín pedig kiabál azért, hogy ne lehessen ezúttal az övé az utolsó szó. Enyhén beharapom az alsó ajkamat, mielőtt egy szempillantás erejéig odahajolok hozzá és a számat az arcához nyomom.

― Na, még a végén én is buzi leszek ― jegyzi meg, ezzel újabb ütést érdemelve ki tőlem. A tenyerem a mellkasán csattan, de nincsen szívem erőset adni.

― Meg fogok sértődni ― biggyesztem le egy kicsit a számat. Válaszul nevetést kapok, s a hajamba borzoló ujjakat.