a barátság szabályai ↠ changlix

14 ∵ S. CHB

Újabb megszokott szünet a haverokkal, azaz a komplett focicsapat egymáshoz közel álló tagkaival együtt. Valójában életünk eddigi leghúzósabb, de eredményesebb edzésén vagyunk túl, úgyhogy a kedvünket általánosságban a fáradt elégedettség jellemzi. Mindannyiunkon látni, hogy alaposan meghajtotta magát, viszont az igazán kóros eset mégis Seungmin, akinek meggyűlt a baja Minhoval ― még mindig rendezetlennek sejtem a szívverését.

Erőfeszítésünk megérdemelt jutalmaként nem meglepő módon újfent a biciklitároló mellett töltjük az időt, a nagyjából hagyománynak nevezhető módon. Felix a kerítésen ücsörög, Jisung nagy hanggal és dinamikával magyaráz valamiről ― fogalmunk sincsen kinek is pontosan, de ráhagyjuk: csinálja, ha neki jól esik ―, Chan és Woojin csendben fújják ki magukat. Én szokás szerint majdnem összeveszek Jeonginnel, amikor előkerül a szenvedélybetegségünk; legalábbis ahogyan egyesek emlegetik. A vita vége természetesen ugyanaz: a legfiatalabb nem hallgat rám, és a füstöt szándékosan felém fújja ki az ajkain keresztül, mint aki az orrom alá akarja dörgölni, neki bizony nem parancsolhatok.

Sóhajtással veszem tudomásul, hogy ez bizony így van. Nem lehetek semmiféle befolyással az életébe, így a döntéseit sem én hozom meg. Ha ő roncsolni kívánja a szervezetét, némán le kell nyelnem ezt a tényt ― végül is nincsen jogom szólni, mert én is ezt teszem. Mégis idősebb vagyok nála és elvárnám az alapvető tiszteletet; azonban Yang Jeonginről beszélünk, tőle hiábavaló ilyesmit remélni. Édes fiú, úgy egyébként, kivéve amikor kiugrik belőle a démoni énje ― aki gonosz mosollyal bámul rám, mintha legyőzött volna. 

Megforgatom a szememet és engedek a csábításnak ― ennyit ért az előbbi szentbeszédem, amit a kisebbnek nyomtam le ―, azaz elkezdek kutakodni a saját dolgaim után. Fintorogva nyugtázom, hogy életemben valószínűleg először hagytam otthon a számomra létfontosságú cuccokat, úgyhogy legfeljebb hazaérve hódolhatok a káros élvezetnek. Valaki mégis megment, név szerint Lee Felix, aki megint bizonyítja a legjobb barát tökéletes definícióját; azzal a ténnyel együtt is, hogy a barátságunk érdekes fordulatot vett.

Oldalra fordítom a fejemet, amikor a látókörömben megjelenik a keze, amint egy papírdobozt nyújt az irányomba. Mosollyal hálálom meg neki, szimplán közelebb lépve hozzá. Tudtom alatt cselekszem így, igazából fel sem tűnnek a vállam köré csavarodó karok. Felix finoman a terpeszbe húzott lábai közé von, és magához ölelve préseli a mellkasát a hátamnak. Édesnek tartom a viselkedését ― ezt persze nem mutatom ki, vagyis minden idegszálammal erre törekszem. Hirtelen tudatosul bennem a cigaretta ízesítése, és ez a hír nagyon váratlanul ér. Végül is diadalmaskodik felettem a hiányérzet, amelyet a testem mutat a nikotin felé, tehát kénytelen vagyok megadni neki a vágyait: szótlanul gyújtok rá én is, mialatt a szabad kezem Felix karjára csúszik, megállapodva ott. 

A kis vörös megint az én ruháimat viseli. Pontosabban jelenleg csak a pulóverére van rálátásom, azonban az a tőlem zsákmányolt bordó anyag fedi a felsőtestét, ami azóta is az ő tulajdonát képzi. Fel sem ajánlottam, nem is kérte, viszont mostanában már az ő pulcsijaként emlegettem. Ezen a megszólaláson jót is derült. 

― Hűha, pedig én már komolyan elhittem, hogy nem kedveled a mentolos cigit ― szúrja közbe Chan. Göndör tincsei közül néhány izzadtan csigázik a szeme elé. Ezeket mérgesen hessegeti odébb a kezével, hogy rendes rálátása legyen az egész bandára.

― Így van ― erősítem meg. ― Csakhogy Lix szereti, és ez eredetileg nem az enyém, hanem az övé. A sajátomat otthon felejtettem ― magyarázom a történteket, megrázva a fejemet. Beszéd közben a méreganyagokkal teli füst áttetszően gomolyog ki az számból, aztán nyomtalanul eltűnik a levegőben. Mintha sosem létezett volna.

Néha azt kívánom, bár füstből állnának az érzéseim is.

Egyetlen másodperc alatt megsemmisíthetném mindegyiket.

― Aha, gondolom sietősre kellett venni reggel a figurát ― vigyorog kettőnkre Jisung.

Megforgatom a szemem. Fogalmam nincs hányadik alkalommal a mai napon, de közel sem először vagy utoljára, ameddig ezzel a társasággal tengetjük az időt. Mielőtt válaszolhatnék a szőkés fiú megjegyzésére, apró csekélység tereli el a figyelmemet róla. Ez alatt mindössze Woojin érthető, amint Seungminnal társalog. Talán nem ez a megfelelő kifejezés a vitatkozás leírására, ám itt vannak és egészben megjöttek. Rövidesen elszakítom tőlük a pillantásomat.

― Te csak hallgass el, mert már így is nagyon sok van a rovásodon ― jelentem ki. 

Kicsit mérgelődve rázom meg a fejemet. Ennek következtében véletlenül lefejelem a vállamra támaszkodó vöröst. A hajtincsei finoman végigsimítanak a lapockám tetején, miközben elemeli rólam a kobakját és pajkos mosollyal néz le rám. A szemem ijedten nyílik el, az ujjaim pedig automatikusan irányulnak az elméletben sértett területhez, ami a halántéka környékén helyezkedik el. Bűnbánó arckifejezéssel fordítom az ujjammal magam felé a fejét, hogy könnyebben nyomhassak egy bocsánatkérő puszit az álla magasságába. A körülöttünk ácsorgó bagázs néhány tagja huhogásban tör ki, egyszerűen nem vagyok képes őket hosszú távon hidegvérrel viselni. 

― Sok kibaszott bagoly van. Mostanság eléggé elszaporodtak ― morgolódok az orrom alatt.

― Hű, nekem az is kimaradt, hogy megbuzultál ― röhögi el magát ismételten a szőke.

Karnyújtásnyi távolságra támasztja a kerítést, ezért pont magamhoz tudom rántani. A közelségre láthatóan megszeppen, és grimaszolva fekteti a szabad kezét a mellkasomra, minden erejével próbálkozva eltolni magától. Fölényes vigyorral tartom meg a derekánál és jelentőségteljes pillantással illetem, miközben az ujjaim a felsője nyakába marnak. Határozottan húzom lejjebb az anyagot, egészen a mellizma magasságáig ― jól elrejtett, ügyes nyomok tárulnak a többiek szeme elé is, amikor feléjük fordítom a sokkolt fiút, hogy alaposan szemügyre vehessék a bőrén elszínező lilás foltokat.

― Jézusom, ugye nem hitted, hogy lesmárollak? ― nevetek fel gúnyosan a füle mellett. A vonásaiból tökéletesen kiolvasható volt az emiatt érzett váratlan kétségbeesés. Jisung vállán áttekintve egyenesen Minho barna szemeibe fúrom a pillantásomat, magabiztos görbülettel az ajkamon figyelve a csatár pirosas arcát. ― Csak gondoltam emlékeztetlek titeket, hogy ügyesen lebuktatok előttem ― ejtem ki a szavakat jól érthetően ―, hoppá...