Tombolt a vihar, amikor J. kirohant a tömbházból. Esőkabátját még nem volt ideje behúzni, ezért az csak úgy lobogott utána. Szemét gyorsan megvédte a külön erre a célra gyártott szemüveggel. Nem lett volna nagy baja a látásának az enyhén savas esőtől, csak épphogy csípte volna, ami pedig nem szerencsés, mikor az ember épp lohol a 10 perc múlva kezdődő órára. Már 4 napja csak zuhogott megállás nélkül. És pont egy ilyen esős reggelen késte le J. a reggeli villamost. A következő járat csak fél óra múlva ment volna, úgyhogy J. inkább gyalog ment iskolába.
Ügyesen manőverezett az iparkodva sétáló emberek között, hátán a táskával. Az iskola 8 sarokra van a sugárúton. Ez volt a szerencséje. Nem volt messze, és ráadásul csak egyenesen kellett menni, és oda is ért.
J. éppen a második sarok mellett rohant el, amikor a cikázó, reggeli (és elkésett) gondolatokat szétzavarta egy nyugodt, lassú kérdés:
"Mit csinálhat most D.?"
Azonban a válaszon nem volt ideje gondolkodni, ugyanis a csöngetés időpontja egyre csak közelgett.
A csengő még szólt, amikor J. Betoppant az iskola kapuján. Felszaladt az emeletre, végigszaladt a folyosón és bent volt, éppen mielőtt belépett a tanár. G. némán hátraintett.
Egyvalami hiányzott. D. padja üresen állt a teremben. "Vajon mi lehet vele?"
Ez az egy kérdés foglalkoztatta egész tanítás alatt. Mikor az utolsó óráról is kicsöngettek, G. megkérdezte:
-Hova mész most?
J. nem értette a kérdést:
-Haza?
Már a folyosón voltak, a többi gyerek között. G. hátrafordult, és feltett még egy utolsó kérdést:
-Nem nézed meg, mi történt vele?
A következő pillanatban már eltűnt a tömegben. J. szíve hevesen dobogott.
"El kell mennem"
"De biztos, hogy ez így jó?"
"NEM TUDOM MIT TEGYEK!"
J. kilépett az utcára, persze G-t már megint sehol sem találta.
J. nyugalmat erőltetett magára, és felszállt a villamosra. Valóban el kell vinnie neki az iskolában tanultakat.
Kiszállt D. házánál. Bement. Felment a lépcsőn, és kereste a lakást a postaládákon. Egy apró táblára, gyöngy betűkkel volt leíva a neve. Elindult a lakás felé. Kettessével szedte a fokokat. Az ajtó előtt megállt. Ujját rátette a csengőre, de habozott. Egy pár percig vívódott magában, aztán megnyomta a csengőt. Szíve a torkában dobogott.
D. piros arccal nyitott ajtót.
-Üdv!-köszöntötte J-t.
-Helló!-szólt J. zavartan.
-Gyere be!-invitálta a lakásba D.
-R-Rendben.
J. beleegyezett. Beléptek a lakásba. J. még sosem volt egy lány lakásába. Kellemes illat terjengett a pár négyzetméteren. A lakás hasonlóan volt kialakítva, mint J-é. Egyetlen szoba és egy mellékhelyiség. A szobába még nem volt nagyon berendezve, tekintve, hogy már egy hete jött D. a városba. Egy íróasztalon könyvek hevertek, kinyitva. Az ágy vetetlen volt, valószínűleg most kelt fel az ágyból.
D. integetett J. szeme előtt, mire a fiú felocsúdott ámulásából.
-Hoztam az iskolai munkát-mondta J., majd előszedte táskájából a jegyzeteit.
-Hogy érzed magad?-kérdezte J., amint átnyújtotta a füzeteket.
-Hát, reggel volt lázam, és fáj a torkom.-mosolygott halványan D.-Nem tudtam rávenni magam, hogy elmenjek iskolába.
-Ó. Értem. Orvosnál voltál?
-Igen. Megjegyeztem, hogy itt van az iskolától errefelé.
-Akkor jó. Mikor fogsz újra jönni iskolába?-Állt fel J.
-Valószínűleg holnapután már ott leszek.
-Értem. Akkor én indulok is. Jobbulást!-köszönt el J., majd kilépett az ajtón.
-Köszönöm szépen a jegyzeteket!-szólt utána D. vékony, betegségtől gyenge hangján.
J. leszaladt a lépcsőkön, kilépett a kapun, becsukta maga mögött, és elindult hazafelé. Az eső elcsendesedett. J. levette kapucniját, ami alól előbukkant rövid, világosbarna haja. Vége volt már a tavasznak, kezdett melegre fordulni az idő. J. felment a lakásába, átöltözött, és elterült az ágyán. Aludni akart, de nem tudott. Valami bántotta. Valamit elfelejtett. Forgolódott az ágyában, de nem tudott rájönni, hogy mi lehet az. Felkelt, megpróbált tanulni, de semmi nem ment a fejébe.
Egyszer eszébe jutott. Feloldotta a telefonját, és megírta D-nek:
"Ha valamire szükséged van, csak írj, jó?"
J. megszabadult lelkiismeret-furdalásától. Aludni azonban még mindig nem bírt. Beindította a gépet. Mialatt az beindult, a telefonjára értesítés jött:D.:Köszi! 😄
J. letette a telefonját és elmosolyodott. Eközben a számítógép is beindult. Elindított egy játékot, másikat, mint amelyikkel múltkor játszott, és hátradőlt a székében. Némán várt, eközben a fülhallgatójában szólt a töltőképernyő zenéje. Nem volt valami komplex, és egy idő után csak ismétlődött. J. a plafont bámulta, majd egy idő után, szépen lassan elaludt.
Egy sötét helyen találta magát. A levegő nyirkos volt és dohos. Egy távoli melódia hangzott:a töltőképernyő zenéje. Egyszercsak világos lett, a fények szinte elvakították. Egy fekete kör közepén állt. Ez árasztotta magából a zenét. J. Leült, majd lehunyta a szemét, tudván, hogy ez csak egy álom. De nem ébredt fel. A zene pedig egyre csak hangosodott. Felnyitotta szemhéját. A szoba halványkék színben úszott, és a körön kívül egy lány állt, sötét hajjal.
-Meddig fogsz még ölbetett kézzel ülni?-fortyant fel hirtelen, majd rátaposott a körre. A zenével együtt az álomnak is vége szakadt.
Délután öt óra van. A gép azóta már takarékos üzemmódba lépett, tehát megint újra kell indítani. "Remek" gondolta magában J., majd felkelt az asztaltól és kiment a konyhába vacsorát főzni. A négy csirkecombot kivette a hűtőből, kicsomagolta a szilikondobozból, és megmosta őket jéghideg víz alatt. Hosszasan kereste a megfelelő zacskós fűszerkeveréket a szekrényében, majd kibontotta azt, és megszórta vele a húst. Belefektette őket egy tepsibe, és betette egy apró sütőbe. Egy óra múlva készen is lett.
J. jóízűen megvacsorázott. Mivel a holnapi tanításra már elkészült, más tennivalója pedig nem akadt, lefeküdt aludni. Azon az éjszakán hosszú, gyötrelmes álmok kínozták, de reggelre csak egy dolog maradt meg belőlük. Mindegyik álomban szerepelt az a mondat:"Meddig fogsz még ölbetett kézzel ülni?"
