G. mindig is utálta a tömegközlekedést. Főleg itt a városban. Minden egyes nap be kellett ülnie a szürke kabátos emberek közé, ahol nem beszéltek, nem mosolyogtak, és nem is éreztek. Csak szürke és fekete volt szinte minden a városban. A házak, az utak, az autók és az emberek is. G. részben ezért is töltötte idejét otthon, minthogy bármilyen emberi kommunikációt folytasson. Volt egy idősebb testvére, bár ő beköltözött az egyetem kollégiumába, a könnyebb közlekedés végett. Legalább is ez volt az alibije. De nyilvános titok volt, hogy csak a családját akarta otthagyni. Édesapja és édesanyja elfoglalt emberek voltak, ezért G. nagy részt vett ki a házimunkából. Szabadidejében pedig animéket nézett. Valahogy azok mindig felderítették. Talán azért, mert azok olyan színesek voltak. Vagy azért, mert olyan szépek az animációk. Vagy azért, mert a főszereplőnek mindig van egy társa, aki megérti és szereti a hőst. G. nem tudta eldönteni, de nem is foglalkozott sokat a kérdéssel.
Inkább azon törte a fejét, hogyan kerülhetné el a tömegközlekedést. Ha gyalog megy, akkor is emberek közt kellene elmennie. Hol nincsenek emberek?
Egyszer, mikor egyedül volt otthon, eszébe jutott a válasz. Magára dobta esőköpenyét, felhúzta a csuklyát, kilépett a lakásból, és elindult felfelé a lépcsőn. Kettessével szedte a fokokat. Az első emeleten laktak, és a tömbház 10 szintes volt. Lépcsőforduló után újabb lépcsőforduló jött. Végül egy aránylag nagy vasajtóhoz érkezett. Óvatosan meglökte, mitől az kinyílt és fény áramlott be rajta. Kint a levegő meglepően tiszta volt. A közlekedés szennye nem tudott ide már eljutni. A gyárak még mindig ontották magukból a füstöt, de kevesebb volt már a levegőben. A szomszédos ház közvetlenül ott volt mellette, szinte ugyanabban a magasságban. Átlépett a másik épületre. Egy izgalmas érzés kerítette hatalmába. Az épületek között legfeljebb egy vagy két emelet különbség az egész városban, és az apró sikátorok is maximum másfél méter szélesek, amiket kis gyakorlással át lehet ugrani.
Mindenhova eljuthat a tömbházak lapos tetején, és még emberek közé sem kell menni! El is indult rögtön az iskola irányába. A szomszédos épület egy emelettel magasabb volt. G. Körülnézett, majd elég stabilnak találván az egyik, körülbelül fél méter magasan kiálló téglát, és belekapaszkodott. Az megtartotta. Feltette a lábát az ablakpárkányra, ami közel volt a téglához, azonban magasabban, és kereste az újabb fokot. Kezével már elérte az épület tetejét, ezért belekapaszkodott, lábaval elrugaszkodott és felhúzta magát a tetőre. Diadalittasan tekintett le a két méterrel alatta lévő helyről, ahonnan elindult. Az épület végén egy egy méter szélességű szakadék várta.
G. megtorpant, azonban a következő pillanatban már elszántan futott neki, és ugrott. "Le fogok esni"," Nem tudom megcsinálni" és ilyen gondolatok futkostak a fejében.
A másik ház tetejét elérve G. lendülete miatt elesett.
-Mára ennyi elég is volt-jelentette ki zihálva, fennhangon, majd elindult vissza ahonnan jött is. Az ugrás visszafelé valamivel könnyebb volt már, a mászás pedig végképp. Fáradtan lebaktatott a lépcsőn, benyitott a lakásba, és elterült az ágyán.
