ʀᴀɢʏᴏɢó ᴠöʀöꜱ • ᴛᴏᴋʏᴏ ɢʜᴏᴜʟ ғᴀɴғɪᴄᴛɪᴏɴ [HUN]

16. fejezet

• Miuki szemszöge •

Felismertem Fuyuko hangját. Szinte láttam azokat a világoskék szemeket, ahogy szüntelenül mosolyognak és mintha át akarnának szúrni.. Hátrafordultam. Ott állt, pár méter távolságra tőlem. A haja olyan hófehér volt, mint mindig, sőt mintha még szebb lett volna, ahogy az enyhe szél belefújt a selymes tincseibe. Az épület tetejéről tökéletes kilátás nyílt Tokyo utcáira, gyönyörű háttérként szolgálva Fuyuko angyali megjelenéséhez... Viszont a szemeiből hiányzott az az örök boldogság. A tekintete teljesen üres volt. Csak meredt rám, de én úgy éreztem, meg fog ölni azokkal a szinte világító kék szemeivel. Olyan a szeme, mint Ryukonak. Csak szebb.

Valamiért eszembe jutott az édesanyám. Az utolsó szavai.. A tekintete. Minden....

Fuyuko.

Hirtelen elfogott a düh. A kaguném kiengedtem. Nem, ez nem én vagyok. A düh egyre csak erősebb lesz, mintha irányítani akarna. Én saját magam akarok maradni. A harag szörnyű tornádóként kavarog a lelkemben elnyomva az összes érzésem. Ki vagyok egyáltalán? Ki az a "saját magam"? Nem érzeztem már semmit. Csak a végtelen gyűlöletet.

Akkor ez leszek én.

Minden vörös. Olyan gyönyörű vér vörös, és mindent elönt. Nem látok semmi mást.

A kaguném körbefonta a testem, teljesen máshogy nézett ki, mint korábban. Szinte átvette az irányítást felettem, olyan furcsán felemelő érzés volt... Végre nem kellett másoktól függenem, nem kell szót fogadnom, és mások elvárásaitól függenem. Életemben először szabadnak éreztem magam. Fuyuko büszkén nézett rám, majd ő is aktiválta a kagunéjét.

"Milyen gyönyörű... Szebb mint elképzeltem." Mondta "rám", és a kagunémre nézve.

Az ösztöneimre hagyatkoztam. Lehunytam a szemeim, és tettem, amit jónak éreztem.

Fuyuko tökéletesen védekezett. Hiába voltam most ezerszer erősebb, mint eddig voltam, ő még mindig halálos pontossággal tudta elkerülni a támadásaim.

Eltalált. Hason szúrt azokkal az éles lándzsa szerű csápjaival, de én szinte meg sem éreztem.

"Oh, bocsánat." Mondta egy mosollyal a száján. Nevetett. Ahogy nevetett, lehunyta a szemeit.

....

A következő pillanatban az épület szélén álltam, egy kézzel tartva Fuyukót. Az apró kezeivel erősen szorította a karom, hogy le ne zuhanjon. Alatta a sötét utcai mélység tátongott.

"Haha... Olyan szép vagy..!" Mondta elhaló hangon, de még mindig mosolygott. A világoskék szemei csillogtak.

Mit csinálok, te jó ég...

"Miuki.... Kérlek.." Nézett rám. A szemében mintha könnyek csillantam volna... "Hadd legyen egy utolsó kívánságom."

Meg fog halni..? Meg fog halni. Miért ölném meg?.........

"Menj, és harcolj. Egy hadjáratot indítottunk a Kabócák ellen.. S-segíts Liamnek... Meg Yūtōnak. Meg tudod.. a többieknek...." Az arcán egy könnycsepp gördült le. Egy gyönyörű gyémánt könnycsepp. A kezei szorítása egyre gyengébb lett.

Valamit tenni akartam. Nem akartam megölni. De mégis. Mintha két ember beszélne hozzám, egyik ezt mondja, a másik azt. Nem tudom mit tegyek. Nem tudok mozdulni. Miért?

A szívem hevesen vert. Teljesen lebénultam, csak ott álltam, és néztem őt.

"Haha.... Kurohana Miuki... Túlságosan is belédszerettem." Suttogta, amint lehunyta a szemét, és végleg elengedte a karom. A hófehér haja lobogott a szélben, eltakarva az arcát. mígnem teljesen elnyelte őt a végeláthatatlan mélység.

Kiáltani akartam. Sikítani. Valami olyasmit, hogy "ne!". De nem jött ki hang a torkomon. Sírni akartam, de nem jöttek könnyek a szemembe. Nem éreztem semmit. Teljesen üres voltam.

Csak meredtem magam elé, le a mélybe. A fejemben Fuyuko szavai visszhangoztak. Nem hagytak nyugodni, az őrületbe kergettek.

Nem akarok harcolni. Csak pihenni akarok.

Eszembe jutott minden. Hogy pár napja minden más volt. Még azon küzdöttem, hogy életben maradhassak, de most már egyáltalán nem is akarok életben lenni. Csak elsüllyedni a lehető legmélyebbre. Jól cselekedtem?... Van ebben a világban egyáltalán olyan, hogy "jó"? Akkor találkoztam először Ryukóval. Még fogalmam sem volt, hogy ő fog tönkretenni engem. Azt hittem megöltem, és végeztem vele. Ha akkor egy kicsit.....

Visszamennék egyáltalán az időben, hogy megváltoztassak mindent?.........

Kettő ember beszélt hozzám. Az egyik azt mondta, minden rendben lesz. A másik bűntudatot érzett, és el akart süllyedni. Az egyik meg akarta ölni a másikat. De én saját magam akarok maradni. Teljesen tönkrementem. Nem tudtam, ki vagy mi vagyok. Mit miért tettem... Édesanyám..! Olyan szép volt, mielőtt meghalt volna. Miért halt meg? Miért kellett... Miért pont ő.. Minden emlékem összemosódott. Olyan vörös minden... Még nem akarok meghalni.

Egy hang beszélt hozzám. Valaki a távolból. Egy gyönyörű hang, amihez rengeteg szép emléket kötöttem.

"Menj tovább, ragyogj, és ne nézz a múltba. Csak előre."