Rabmadár

Félelem

Lassan magamban szenvedve,
Mélyen elmerülve gondolataimban,
Gondolkodom azon, mit rontottam el.
Az este csöndjébe, néhány apró, érdekes nesz csapódik, mi megzavar, felkavar, gondolkodtat tovább. Apró sípolás, mi egyszer eltűnik, egyszer felbukkan, a folytonos zúgás, mi egyszerűen hangosabb számomra még a bömbölő televízió neszénél is. Fejemet párnámra hajtom, elkap egy újabb köhögőroham, mit ismeretlen eredetű inger okoz. Szemeimre fátyol borul.. A holnap biztosan szebb lesz..

Felkelek, elkészülök, majd a buszon meglátlak téged. Megcsókolom édes ajkad, mi most épp nem herpeszes. Végig fogom a kezedet, szorosan, el nem engedlek. Leszállunk, ő elkísér, majd egy utolsó csókra csukom be a szemem, mint a gondos asszony az utolsó nyári éjszakán.

És felébredek

Felébredek, ő nincs már ott. Csak egy szürke álomfoszlány volt. Elillant, mint madár, mely tél közeledtével szárnyra kél, s elszáll.. Nincs többé.. Ha van is, messze.. Túlságosan messze.. Halálosan messze.. Egy köpésnyire... De mégis oly messze.. Miért? Mert nem melletted hajtom álomra a fejem, nem ölelhetlek szerető karjaimban.

De szeretlek. Mégis félek, félek tőled, félek, hogy elveszítelek..