Rabmadár

későn

fáradhatatlanul zúg a nyári szél odakint.
nem hagy téged aludni.
szorítod a kezem, mintha kisgyermek lennél, ki fél, mert a rendíthetetlen szellő erősebben vágja az ablaknak a redőnyöd mint valaha.

csak fekszel, mocorogsz, forgolódsz.
mondd ki bátran, nem tudsz elaludni.
felkelsz, a kezed által már kikoptatott telefonodhoz nyúlsz, felsóhajtasz, majd visszadobod.

"késő van." szólalsz meg, majd közelebb húzol és mostmár vállamon pihenve hajtod álomra a fejed. a bőröd illata magával ragad, a fülledtség fojtó rózsaszín köddé vált. lassan tested megkönnyebbül, puha leszel, elgyengülsz. alszol.

vajon ma, ma milyen álomvilágban jársz?
majd meséld el nekem, ha itt leszel. majd egyszer, ha tudom, tényleg létezel, s karjaimban tartva téged én is nyugodtan aludhatok el, tudván te itt vagy, nem aggódom, tudom, biztonságban vagy, s minden törékeny kis porcikádra van ki vigyáz, én. én majd megvédelek mindentől. szellőtől, esőtől, hótól, csalódástól, viszonzatlan szerelemtől.