Rabmadár

az igazi én

mondd csak, láttál engem kívülről? látod mi vagyok. látod a külsőt. a zöld, kék, barna szemet, a néhol kék néhol zöld bőrfoltokat mindenhol a testem látható részein. a hófehér, napot nem ért bőrt. a fehér bőrt sötét ruhák takarják, karjaimat hosszú ujjú, a nyakamat hosszú garbó, lábaimat sötét anya farmer, mit még nyáron sem vetek le magamról.

de mit takar? mit takar ez a külsőség? sötét vagyok. kívül és belül is. szemeim pirosak, az arcom sápadt, hajam fekete. halál fekete. a szemem színe sötét. miért vagyok én, még ilyenkor is teljesen sötét..?

karjaim pirosak. hegek borítják, van mi már gyógyul, van ami friss, s van az, aminek már csak a heg beforrt görbületét érezni mikor végigsimítok karomon. nyakamat karmolások lepik el, körmeim mély nyomai borítják a puha felületet. a lábam, tele van stirákkal. szégyellem magam miatta. szégyellem magam hogy arra emlékeztet mennyire ronda az ahogy kinézek.

az elmém borult. olykor hányok. kihányom magamból a stresszt, félelmet, szorongást. mégis kövérnek érzem magam.

ha jön a fény, a szemem kivilágosodik. lágy, világos zöld színekben pompázik. a testemen meglátszik minden seb, tapintás. a fény sosem jön el. egyszer sem jött el. sosem fog eljönni. itt élek majd a sötétségben. örökre, a megbocsátást várva.