Rabmadár

kék haj

a festék befogta a kezem
az izzadtsághoz tapadva beleolvadt a bőrömbe
azzal az átkozott sötét kék hajjal megbabonázva te is örökké beleolvadtál, minden egyes érintéseddel sebet ejtve még tapasztalatlan, törékeny testemen.

ujjbegyeiddel végigsimítva hasamon, majd kacér mosollyal összegörnyedve az ágyon, csak néztél rám, s nevettél rajtam. hajamba kezedet csúsztatod, közel húzol, csókot hintesz, majd folytatod a játékot.

egetrengető, amit teszel, nem tudom elviselni. kék vagyok. kék vagyok mindenhol. ellep a kék, a sötétkék, mibe lassan belefulladok, belefulladok a gyönyörödbe. várom, hogy megragadd a kezem, kiránts ebből a feneketlen tengerből, de te csak hagysz szenvedni, hagysz megfulladni, hagy meghalni, s majd a partra sodort testemen elsírhatod, mennyire fáj az, hogy már nem vagyok neked.

mégis túléltem. puha paplant szorítok, párnatenger a fejem körül, édes nyári nesz csapja meg fülem. felülök, minden kék, lila, rózsaszín. hát, talán mégis csak egy álom volt az egész?

még te is, csak álom voltál, nemde..? mily gyönyörű álom voltál nekem..