Under The Mask

3.rész

Fáradtan lapozgattam a történelem könyvemet. Nem tudom mi értelme van ennek a tantárgynak. Már meghaltak, nem?

Danny már egy ideje nem volt itthon.
Biztos nagyon összemelegedhetett az osztállyal.

Ezt nem bírom.
Felálltam, és a konyha felé vettem az irányt. Valami nincs rendjén.

Anya, vagyis Allena Grathally a pulton támaszkodott. De ez teljesen normális.
Egy ideje szokásává vált így tenni, mikor gondolkodott.
Ő, régen nem volt tudó. Csak azután vált azzá, hogy összeházasodott Thomas Grathally-vel, az apánkkal. Apa nem akarta, titokban tartani a felesége előtt, ezért beavatta.
Anya ezt nagyon nehezen akarta elfogadni, és néha most is akadnak még kétségei. Nem hibáztatom.

Végig néztem rajata. Mintha több ősz tincs is belopta volna magát aranybarna fürtjeibe, melyeket én is örököltem.

- Alice...- motyogta zavartan. Hangját nem hallottam valami tisztán. Volt bennem valami fura érzés. Még sosem éreztem ilyet.
Nem. Nem anyához volt köze. Hasonlónak tűnt ahhoz, amikor tegnap egy hangot hallottam a hátam mögül. Borzasztóan ismerős volt, de fogalmam sincs, hogy honnan.
Nem tudtam kivenni szavakat, mert tényleg csak egy hangfoszlánynak tűnt.
Lehet, hogy én vagyok az őrült, de most, mintha valami, vagy valaki maga felé hívna. Nem tudom, mi és hova, de ezt érzem.

Nem akartam ezzel anyát terhelni, de úgy éreztem, arra kell mennem, amerre hív a hang.

- Baj lenne, ha én most...- kezdtem.
Anya felnézett. Arcán láttam a zavarodottságot.
- Elmennél?- fejezte be a mondatom.

Bólintottam. A nő nem felelt, csak átsétált a hálóba.
Ezt igennek vettem.

Kisprinteltem az utcára, és végig futottam két saroknyit.
Már nem is tudtam, hol lehetek. Csak futottam, ameddig a lábam bírta.

Aztán megbotlottam. Valaki szabályosan kigáncsolt engem.
Meglepetésemre egy kéz megragadott és felrántotta az aszfaltról.

Egy sötét, csukjás alak volt. Nem sokkal magasodott fölém. Az arcát egyáltalán nem tudtam kivenni.
Amitől, viszont elborzadtam, az a vállamat tartó fém, robot kéz volt. Ilyedten meredtem a karra. Furcsa kékes vonalak hálózták át, és szürkés vázzal volt ellátva. Mozdíthatatlanul tartott, iszonyatos erővel összeszorította a testrészemet.

Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon.
Az alak felsóhajtott.

- Alice -szólt rekedten. Valami eltorzíthatta a hangját, mert mintha egy csövön keresztül beszélt volna.

Elsápadtam. Ez az...izé tudja a nevemet! Mit csináljak!? Elkezdtem kapálózni, de hiába. A fémkar erősen markolt. Ujjai beleméllyedtem a bőrömbe. Ennek nyoma marad.

- Ki vagy te!?- köptem.
A szörny habozott, majd hangosat szisszenve, folytatta.
- Te.- mondta.
Megrökönyödtem. Feltettem egy kérdést, nem? Úgy tűnik neki, esze ágában sincs válaszolni...
- Nincs sok időm.- folytatta.
- Eressz el!- kiáltottam, de a körülöttem haladó emberek meg se hallottak, sőt észre se vettem. Mi ütött mindenkibe!?
- Figyelj rám!- utasított a fura szerzet.

Lapítottam. Jobb lesz nem hergelni.
- Egy párhuzamos dimenzióból jöttem.- kezdte.- Az informátoraim szerint ismered a lények titkát.
Egy párhuzamos micsoda!? Na ne szórakozzunk!
- Ez a dimenzió, amiben most vagytok, meg fog semmisülni. A kezdetektől bukásra volt ítélve, minden életforrás nélkül. Kérlek segíts! Csak ebből a valóságból lehet átjutni, abba ahonnan kezdődött.- magyarázta, sietősen.
A bal oldala lassan kezdett homályosodni, és kis részecskékké kezdett foszlani.

- Nem tudok, sokáig maradni!- folytatta egyre jobban kétségbe esve.- Én tudom, hol van az átjáró. Ezt neked is tudnod kell! Csak keresd azt, ami nem ide való!

Összezavarodtam.
- Ki...?- nyögtem, de eleresztett.
- Te figyelmeztetted saját magad.- a csukjája felé nyúlt.

Térdre rogytam.
Az alak már majdnem teljesen eltünt. De ahogyan lekapta a fejét takaró anyagot, egyből felismertem a vonásait.
Egy lány.
A szájába kis csövecskék voltak vezetve. Aranybarna tincsei kócosan, rövidre vágva. Kék szeme szinte beleállt az enyémbe.

Én voltam.
Saját magammal kerültem szembe.

Meredten bámultam, amíg saját magam képmása lassan semmivé foszlott.

Nem értettem semmit. Nem tudtam ki vagyok, mi történt, és miért, de nem volt erőm felállni.

Ez a valaki annyira szorította a vállamat, hogy még mindig sajgott.

Egy újabb kéz zökkentett ki az állapotomból.
- Minden oké?- szólított meg valaki.
Észre se vettem, hogy közben fel is segített.
- Kösz...-motyogtam bágyadtan.
Ennyire gyenge lennék?

- Várjunk... Alice!?- hitetlenkedett egy hang.
Felnéztem.
Gregory.
Hűha, ennyire nem lennék magamnál?
- Hogy kerülsz ide?- tudakolta, miközben nekitámasztott az egyik ház falának.

Elgondolkodtam.
- Nem tudom... Én csak futottam, aztán...
Grey kisimított egy tincset rémült arcomból.
- Mintha szellemet láttál volna.- jegyezte meg.
- Tulajdonképpen, lehet...- néztem az égre.

Még mindig fájt, ahol az idegen hozzám ért, de nem volt elég erőm hozzá, hogy elhiggyem a történteket. Annyira abszurdnak, és lehetetlennek hangzott.
De én figyelmeztettem saját magamat.
Keressem, ami nem ide való!?
Ez nem normális! Egyszerűen lehetetlen.

Grey, nem volt kíváncsi a történetemre, csak azt akarta, hogy épségben hazajussak.
Megértem. De akkor is!

Lassan haladtunk. A percek óráknak tűntek. A fejemben a megtörtént események játszódtak le újra, és újra.
Mi az, ami nem ide való!?
Bár nagyon szeretnék végre haza jutni, azért mégsem vagyok benne annyira biztos, hogy ez olyan jó ötlet.

Gregory mellettem pásztázta a környéket, majd megtorpant, engem visszarántva.
- Öhm...mi van?- néztem körbe.
- Nálad van a szemüveged?- kérdezte a fülembe suttogva, miközben bal irányba siklott a tekintete.