Csendbe ütköző Kiáltások ⤑ pjm×jjk

maternelle

Újabb nap volt az oviban, ahova a nyár elején kezdtem el járni, mivel anya ott dolgozott, és úgy gondolta, milyen jó buli a fiát beültetni húsz gyerek közé, akiknek a gondolatától is hideg futkos a hátamon – nem sokkal később viszont hozzám hasonlóan diákmunkát vállalt Jimin is, akivel bár évek óta iskolatársak voltunk, soha nem ismerkedtünk meg igazán. Aztán, ahogy múltak a hetek, akaratunkon kívül kezdtünk beszélgetni, később egyre több dolgot megtudni egymásról, ezzel folyamatosan közelebb kerülve, egészen, míg már az óvodán kívül is találkozgatni kezdtünk.

– Nem állok készen a mai napra – fújtam ki egy hatalmas sóhajtásnyi levegőt, amint beléptem a nevelői kisszobába, ahol Chim épp cipőjét cserélte bent használt papucsára.

– Neked is jó reggelt – kelt fel a székről, hogy megölelhessen engem. – Nem lesz nehezebb, mint bármelyik másik, ne félj – nyomott puszit a számra.

– Tudom, de semmi kedvem most a gyerekekhez – fogtam derekára.

– Mihez van akkor kedved? – nézett rám felvont szemöldökkel.

– Hozzád, például – csókoltam meg lassan.

– Jungkookie – hajolt el tőlem, de nem hagytam őt messzire menni –, nem szeretném, ha anyukád ránk nyitna.

– Ugyan, hol zavar az minket? – haraptam alsó ajkamra.

– Lehet, hogy téged nem zseníroz különösebben, én azért ezt mégis szeretném elkerülni egyelőre – préselte össze a száját.

– Igen, tudom – hagytam utolsó puszit nyakának világos bőrén. – Megvársz? Csak lecserélem a cipőm, meg iszok egy korty vizet. – Engedtem le hátizsákomat vállaimról.

– Igen, de siess, most hozták Soyunt, és rajta kívül már legalább hárman itt vannak.

– Soha nem értettem, hogy tudod szeretni, amit csinálnunk kell – ráztam meg a fejem, miközben kikötöttem a fűzőmet.

– Én azt nem értem, te hogy nem tudod szeretni ezt. Sok-sok imádni való kisgyerek, akik nem mellesleg odáig vannak érted.

Sajnos igaza volt; az összes négyéves bolondult értünk, és bár Jimin részéről kölcsönös volt feléjük a szeretet, engem valahogy nem mozgatott meg igazán a dolog, bármennyire is voltak mind aranyosak.

Meghúztam a vizespalackom, majd táskám oldalzsebébe csúsztatva felkeltem. Mögé lépve karoltam át derekát. – Csak még egy puszit hadd adjak, aztán egész nap nem érhetek hozzád, ameddig dolgozunk – suttogtam tarkójára.

– Néha rosszabb vagy, mint az ovisok – rázta meg a fejét kuncogva, közben megfordulva ölelésemben. Enyhén pipiskednie kellett, hogy elérje ajkaim, amikre finom csókot hintett. – Menjünk most már – vált el tőlem rövidesen.

– Menjünk – sóhajtottam beleegyezően.

A folyosón épp anyu próbálta rászedni Minjaet, hogy engedje el apukáját, és jöjjön be vele az óvodába, de a kicsi nem igazán volt hajlandó leszakadni a férfiról. Jimin illedelmesen kérte meg szülőmet, hogy adja át neki a próbálkozás lehetőségét, így anya a terem felé lépkedett, ahol öt ovis játszogatott csendben. Én csak a falnak dőlve figyeltem, ahogy Szerelmem leguggol a könnyes tekintetű kisfiúhoz, majd halkan beszélve hozzá, alig kettő percen belül elérte, hogy a kezét fogva csatlakozzanak a többiekhez. Mosolyogva figyeltem a jelenetet, és teljesen elámított, ahogy a négyévessel ilyen könnyen szót értett.

Ekkor Yunji rontott be a bejárati ajtón, majd gyors cipőcserébe fogott, és anyukájától szinte el sem köszönve, lábaimra csimpaszkodott. – Jó reggelt, Yunji, hogy vagy? – simogattam meg copfba kötött haját.