Csendbe ütköző Kiáltások ⤑ pjm×jjk

vérité

2031 áprilisa, huszonkettedike, a Föld más pontjain már épp huszonharmadikát írnak, emberek különböző időzónákban más jellegű dolgokat csinálnak épp, mást éreznek, mást gondolnak, más miatt nevetnek és sírnak, mást álmodnak, másról álmodoznak – világszerte millió telefonra érkezik azonban ugyanolyan értesítés, talán csak néhány pillanatnyi késéssel. BTS V Live: surprise live: 💜! Milliók szíve dobban hatalmasat, milliók merednek értetlen arckifejezéssel képernyőjükre. Néhányan az applikáció létezéséről is megfeledkeztek már, mások nem ugyanazokért a művészekért telepítették újra, akiket évekkel korábban követtek ott. Még többen voltak viszont olyanok, akik pontosan egy ilyen alkalomban reménykedve tartották meg az alkalmazást.

Remegő ujjak kattintanak a sávra sietve, szemek könnyesednek be, ahogy a szürke töltőképernyő közepén gyorsan forgó karikát bámulják, majd képednek el, amikor Jimin mosolygó ábrázata fogadja őket a túloldalon. A kommentszekció követhetetlenül pörög, senki nem tudja igazán feldolgozni a tényt, hogy Park Jimin néz velük szembe a kijelzőről, teljes valójában. Lila szívecskék áradata lep el mindent, a meglepődöttség pedig valójában érthető is – közeledik a lezárás, a közönségtől való, szinte teljes körű elszakadás harmadik évfordulója.

A kamera előtt ülő férfi, bár őszintén boldognak látszik, idegesség bújik meg vonásai közt. Többször köszönti az egyre növekvő számú megtekintőket, és türelmesen vár, mielőtt bármi konkrétat mondana. Vár, hiszen pontosan emlékszik az értesítés kiérésének késésére – nem gondol rá, hogy a legújabb technikákkal dolgozó V Live-nál igazából már minimálisra csökkent ez az időtartam. Közelebb hajol, hogy a hozzászólásokban megjelenő reakciók közül láthasson néhányat.

– Huh, rég volt már, igaz? – kuncog. – Talán nem is emlékeztek rám – folytja.

Anyanyelvén beszél, sokan emiatt nem értetik, miről is lehet szó. Nagy számú viszont a csoport, akik agyában felrémlik egy-egy koreai kifejezés, meghallva a régről ismerős szavakat, amiket még a bandával töltött idő alatt sajátítottak el. Mások ekkorra minimum kommunikációs szintre fejlesztették tudásukat, hiszen hatalmas motivációt jelentett nekik anno az a hét ember, akik életüket fenekestől felforgatták.

– Nos akkor, ha valaki nem ismerne már fel, sziasztok, Park Jimin vagyok! Bár, annyit azért nem változtam az elmúlt években – töpreng szórakozva. – Komolyan kijöttem a gyakorlatból... percekig szenvedtem, mire el tudtam indítani az adást – mesél.

Nem tűnik úgy, mintha idegenkedne a kamerától, bármennyi idő telt is el legutóbbi megjelenése óta. Hangneme egészen olyan, mintha régi barátokhoz szólna; annyira közvetlen és feszengő is egyben. Tudja, érzi, hogy csak kevés idő kérdése, míg feloldódik.

– Milyen aranyosak vagytok – nevet, ahogy hajába túrva ismét a kommentek közt görget. – Ne sírjatok – biggyeszti le ajkait, ezzel a világban milliókat mosolyra késztetve. – Igen, igazából jól vagyok mostanában – válaszol meg egy erre irányuló kérdést. – A többiekkel is minden rendben – folytatja. – Bár nem szeretnék az engedélyük nélkül semmilyen információt kiadni róluk, azért azt mindenképp elmondom, hogy boldogok, egészségesek. Gyakran futunk össze és szervezünk közös programokat heten. Tannie? – nevet, meglátva a kommentet. – Igen, ő is jól van. Él és virul, életkora ellenére.

Ahogy megemlíti az életkort, hirtelen többen fordítanak figyelmet Jimin valójában legkevésbé sem változott arcának szegleteire – bár az idő múlása nyilván őt sem hagyta érintetlenül, szemei ugyanolyan félholdakká húzódnak össze, amikor telt ajkai vigyorral terítik be ragyogó arcát.

– Ti is nagyon hiányoztok nekünk – dől hátra a székében. – Szinte nincs olyan alkalom, hogy ne nosztalgiáznánk legalább egy kicsit. Időbe telt viszont, mire megtanultunk valóban örömmel visszatekinteni mindenre, ami elmúlt – töpreng, és talán fel sem fogja, milyen elfeledett sebeket szakít fel a vele együtt felnőtt rajongók szívében. – De minden kezdet ezzel jár, nem igaz? És ha átgondoljuk, a vége is szép volt – mosolyog emlékei hatására.