Újra itt! (Átírás Alatt)

Part 2

~Sasuke~

Õszintén?! Mikor anya és apa kijelentette, hogy vissza megyünk Konohaba, egyik felem örült neki, a másik viszont messziről elkerülte volna azt a helyet. És hogy mi miatt?! Én magam sem tudom..
Itachi persze támogatta az ötletet, hiszen mégis csak az otthonunk akár ott élünk akár nem. Így hát beletörődve a gondolatba, hogy újra látom régi barátaim elindultam csomagolni a szobámba.

Útközben furcsa érzések kerítettek hatalmukba, olyanok amilyenekre nem számítottam. Izgatott voltam valamint nagyon kíváncsi, hogy vajon Naruto és Sakura mennyit változtak 15 év alatt. Vajon Naruto még mindig olyan gyerekes?! Vajon Sakura még mindig az a kelekótya, sírós lány aki volt?! Ezekkel a gondolatokkal vezetett az utam Konoha irányába. Anyám persze egyből észre vette rajtam, így előjött belőle a kíváncsi anyuka természet, nagy örömömre....

-Sasuke kisfiam. Olyan izgatottnak tűnsz. Valld be kíváncsi vagy Sakuráékra..-kezdte a kíváncsiskodást.
-Anya fejezd be, úgyis tudod milyen vagyok. Nem fogok erről beszélni, amúgy is semmi kedvem ehhez az egészhez. Minek megyünk egyáltalán vissza?!-kérdeztem nagyobb hangerővel, mint amivel terveztem.
-Öcskös..azért megyünk vissza, mert anyuék így döntöttek. Tetszik, nem tetszik. Törődj bele, és örülj egy kicsit, hiszen újra láthatod a barátaidat.-szólt oda nekem Itachi, Izumi kezét szorongatva.
Esküszöm nem értem Itachit, mióta Izumival együtt van annyit változott. Ez lenne a szerelem?! Akkor inkább nem kérnék belőle.
-Jól van Itachi vettem az adást..-néha nagyon idegesítő tud lenni, de ő már csak ilyen.

Egész éjjel utaztunk, végül pedig korán reggel már Konoha kapujában álltunk. Őszintén szólva egyre idegesebb voltam. Első utunk a Hokage irodájához vezetett. Nem tudom kilehet most a Hokage. Mikor elmentünk még Hiruzen volt, viszont azóta már eltelt 15 év. Akárhogy vesszük, azért az elég hosszú idő.
Mire feleszméltem már az iroda ajtajában álltunk. Apám bekopogott, majd egy halk szabad után beléptünk az irodába.
Akit megpillantottam a székben kétség kívül a volt Senseiem volt Kakashi, amin akár hogy tagadnám is nagyon meglepődtem.
-Áh Fugaku, hát vissza értetek. Nagyon örülök, hogy hazajöttetek végül.-mosolyodott el a maszkja alatt Kakashi.
-Igen Hokage-sama végül rászántuk magunkat.-válaszolta apám meghajolva Kakashi előtt.
-Ugyan már Fugaku, idősebb vagy nálam..elég lesz a Kakashi is..-mondta Kakashi fejét vakargatva.
-Rendben van. Akkor Kakashi-folytatta volna apám, de megzavarta egy kopogás.

Kakashi behívta a kopogó személyt. Ekkor pillantottam meg Narutot és Sakurát. Hírtelen még levegőt is elfelejtettem venni, de aztán feleszméltem és magamra öltöttem a semmit mondó arcot, pedig majd kiugrott a szívem mikor megláttam őket. Rengeteget változtak legalábbis külsőleg. Naruto magasabb lett sokkal, talán egy fél fejjel vagyok már csak nagyobb nála. A haja nem olyan rakoncátlan, mint volt. Kész felnőtt. Sakura pedig egy gyönyörű nő lett. Mikor utoljára láttam még hosszú volt a haja, most viszont vállig ér neki. Be kell valljam, hogy ez jobban áll neki, és az a tekintet. Ezaz amit soha nem tudtam elfelejteni. Ezeket a gyönyörű smaragdokat. Mindig is gyönyörűen csillogtak, de amit most láttam, az teljesen más volt. Határozottság csillogott benne. Teljesen elvesztem azokban a szemekben mikor rám nézett.
Egyszer csak egy fekete zuhatagot láttam, ahogy a nyakukba ugrik. Anyám mindig is szerette Sakurát és Narutot, ez abból is látszott, hogy jelen pillanatban is úgy szorongatta őket, mint aki mentem megakarná folytani őket. Itachi csak mosolygott a jeleneten, apám meg fogta a fejét. Belül én is nevettem a jeleneten, kívülről viszont továbbra is a semmit mondó arcom mutattam.
Egyszer csak eltolta őket magától és végig mérte őket.
-Jajj Naruto, Sakura olyan régen láttalak titeket. Annyit változtatok. Annyira örülök nektek!-és újra magához szorította őket.
-Anya szerintem ennyi elég lesz, a végén még kiszorítod az életet belőlük.-mondta továbbra is nevetve bátyám.
-Igazad van, de annyira örülök nekik, muszáj ölelgetnem még egy kicsit őket.
-Jól van Mikoto most már elég lesz, engedd el a kölyköket.-ment oda apám két mosolygás között.
Anyám nagy nehezen elengedte őket, én pedig továbbra is csak Sakurát figyeltem.