Vérző Szárnyak (Pillangó 3.évad)

6: Honest

Apró léptekkel haladtam a labirintus apró ösvényén. Az út hosszú volt - elég ahhoz, hogy megtudjam a választ.
Felelőtlen voltam. Nagyon felelőtlen. Folyton csak CS:GO-ztam, LoL-oztam és Fortnite-oztam, nem gondolva arra, hogy ennek mekkora következménye lehet. Még nyáron is csak kockultam. Az egyetlen barátom Hanbeon, aki folyton kimegy fotózni legalább, ennyi időt tölt a friss levegőn. Én viszont... Most is rekordot döntöttem azzal, hogy három napja nem játszottam. Túl kimerült vagyok hozzá. Ilyen lehet a felnőtteknek?
Az, hogy válaszoltam Izabellnek, elég nagy felelőtlenség volt. Akkor most nem érdekelne, miért van itt.
Az, hogy elvettem Mium telefonját, felelőtlenség volt.
Hogy hajnalig játszottam a házi megcsinálása helyett, felelőtlenség volt.
De a legnagyobb felelőtlenség... hogy felelőtlen voltam. Ha nem lettem volna az, és szépen a nyáron bedolgoztam volna azt az 50 órát, akkor most nem kellene itt lennem, nem gondolkodnék elmeroggyantak gondjain, nem kellene titkolóznom és hazudnom. Nem kellett volna engednem a kísértésnek, hanem leülni, és mindig megcsinálni azt a rohadt házit elkerülve azt a sok egyest, amikkel még most is küzdök. Ha nem lettem volna olyan felelőtlen...

Elértem a labirintus közepét. Megmutatta nekem, hogy nem kellene ennyire nemtörődöm és trehány életmódot folytatom, amennyiben normális felnőttként akarok majd élni. De már dolgoznom kéne... Mármint, már egy ideje megy a munkaidőm, nem kellene ilyenekre fecsérelnem...
Éljen az első felelősségteljes döntésem!
Most gyorsabb léptekkel igyekeztem az épület felé, abban reménykedve, hogy egy ismerős arccal sem találkozom. Szerencsére csak egy orvosi maszkot viselő sráccal és egy negyven év körüli nővel futottam össze, akik, ki tudja, lehet a labirintus felé mentek. De elég nagy ez a hely, nem tudhatom.
Visszavettem az egyenköpenyt, majd az otthagyott készlettel együtt bementem. Biztonsági őrök, vaskapu, vasajtó, még több biztonsági... Túl nagy a biztonság. Nyomasztóan nagy.
Az óra szerint az idő 16:39, vagyis hat perc híján háromnegyed óra késéssel érkeztem.
Fáradtan, nehéz légzéssel és sajogó orral kezdtem neki a jobb oldali folyosó végének, amerre az első napon szállították a betegeket. Kiderült, hogy azok a fürdők. De nem érdekelt. Én már csak aludni akartam...

Kinyílt egy ajtó. Egy nagyon szomorú lány jött ki belőle. Fekete haja azt mutatta, nem nagyon kap gyógyszereket. A tekintete depresszióról árulkodott, a fekete karikáival együtt. A haja zsírosan tapadt a homlokára, jelezve, hogy éppen hova viszik. Csendben megálltam a fal mellett, miközben elhaladt mellettem.

- Szia - köszönt halkan, mire egy kicsit meglepődtem. A kimerültségtől nem nagyon tudtam bármilyen arckifejezéssel reagálni, de belül rengeteg gondolatom terjengett vele kapcsolatban. A tekintete Izabell ellentéte volt. Míg a szőkéében ki nem múló remény mutatta, hogy még mindig küzd, addig a fekete teljesen feladta. Beletörődött, hogy innen nincs kiút, örökre itt ragadt. Legalábbis ezt láttam benne.
- Szia - suttogtam alig hallhatóan. A lány ajkai alig észrevehetően felgörbültek, míg a hozzá tartozó őr megvető pillantással illetett. De nem zavart. Nem érdekelt. Hiszen én már csak aludni akartam.

Sepregettem. Jobbról, balról, jobbról, balról... Monoton mozdulattal húztam középre a port, majd egyméteres szakaszonként a lapátra importáltam, onnan a kukába. Újra, és, újra...
Aztán eszembe jutott, hogy a lány kiment a szobából. Megnéztem a nyitott ajtót; ezüst zárral rendelkezett. Sietve bementem, majd, hogy most elkerüljem az előző balesetet, az ajtó és a félfa közé csúsztattam a kukát. Ez a szoba más elrendezést kapott, mint az 1-37-esé. Alapból a színek is mások voltak: itt nem csupa fehér volt minden, hanem fele-fele arányban kapott helyet a fehér és a fekete. Az ágy baldachinos volt, mellesleg francia, így elegendő hely volt a fekete és a fehér részén való alváshoz is. A lelógó baldachin egyik fele sötét függönyként takarta a nagy ablakon át besütő napfényt, míg a világos fátyol tökéletesen átengedte. Az asztal kisebb volt, a szekrény nagyobb, a fotel az ágy felé volt fordítva, a kanapé a virágágyásokra néző ablak irányába. Az elrendezésből adódóan több volt a parketta, mint a másik szobában. Sietve elkezdtem összeszedni a port, de nem voltam elég gyors...
A lány és a hozzá tartozó őr visszatértek. Utóbbi meglepődött, majd ismét megvető pillantással illetett. A lány viszont friss volt és üde. A haja még vizes volt, de nem nagyon tapadt a fejéhez. A szeme alatti karikák halványabbak voltak, arcán egy hatalmas vigyor kapott helyet.
- Sziaaaaahhh - köszönt boldogan, lábával izgatottan tiporzékolt, minden bizonnyal arra várva, hogy kivehesse kezeit a bilincsből, és eltámadhasson - Reonhee vagyok - kezdte hadarva - És te?
Mintha egy kiskutya látta volna meg a gazdáját, úgy ugrált, hátrakötött kezekkel, amit az őr még mindig tartott.
- Nem fontos - ingattam a fejem, közben az utolsó adagot is a lapátra helyezve kisiettem. Ahogy kihúztam a kukát, az ajtó becsukódott. Ekkor figyeltem fel a kis ezüst táblán szereplő számra: 1-25. A bipoláris lány.
Visszamentem oda, ahol abba hagytam, majd folytattam. Amíg Reonhee őre ki nem jött.
Dühösen meredt rám. Látszott rajta, hogy legszivesebben most tartana egy fél órás beszámolót arról, hogy nem szabad hozzá szólni a betegekhez, amire felkészülve vettem egy mély levegőt, majd az eddigi fáradt tekintetemen nem változtatva néztem fel a magas férfira. Mondani akart valamit, de egy csöppnyi bizonytalansággal az arcán visszanyelte. Helyette egy kicsit megenyhülve, viszont még mindig mérgesen megszólalt.
- Legközelebb azért siess jobban - szidott le, mint egy alsós tanító, majd otthagyott. Végül is jobb, mint a kis előadás.
Ismét a monoton mozdulatok. Jobbról, balról, jobbról, balról... Középen, előre, megemel. Jobbról, balról, jobbról, balról...