Vérző Szárnyak (Pillangó 3.évad)

8.: Prisoner

A kis cetlit szuggerálva futottak végig az agyamon a különböző lehetőségek.
Hogy érthették, hogy megváltozott? Ez jó vagy rossz? Miattam van, vagy az orvosok értek el valamilyen áttörést? A betegsége múlt el, vagy személyiségileg változott, vagy a hangulata, vagy erősödtek a gondjai? Annyi a lehetőség...
-...Let it go away~
Flowers in the air~...
Visszatérve a gondolataimból bedobtam a kis cetlit a többi közé, majd elkezdtem letépni a következő zacskót, hogy a régi helyére tegyem. Közben hallgattam a magas dallamot.
- The wind take them to a better place~
Let me keep you closer~, Hug your shouder~. Be my little butterfly, Don't take it over...
Megigazítva a szélét felálltam, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Let me keep you closely, I don't wanna be lonely, 'Cause you're the only, Who makes me happy...
Benyomtam a kódot, majd elhagytam a helyiséget. Persze nem következmény nélkül.
Amikor legutóbb énekelt, az a dal ment a fejemben otthon, azt leszámítva, hogy csak két sort tudtam belőle szövegileg. A dallam most is megragadt - idegesítően fülbemászó.

A nehéz kijutás után nem tartott sokáig megtalálni a fűnyírót. Nem messze volt attól a helyétől, ahol a múltkor hagytam.
- Itt nem nagyon szokás elpakolni - morogtam, majd arrébb toltam, és az eddig érintetlenül hagyott részt kezdtem el lenyírni. Közben dúdolva.
Nem tudom mennyi időt telhetett el, amikor a sétány mellett haladva valami megzavart. Nem is kicsit.
Egy erős kéz megragadta a felkaromat. Ahogy elengedtem a kis pöcköt, a fűnyíró leállt, így teljes csendben néztem farkasszemet a fiúval. Vele tegnap találkoztam, ő volt a maszkos srác aki a labirintus felé ment, amikor én jöttem el.
- Hol hallottad ezt a dalt? - kérdezte komor, mégis ismerős hangon.
- N-Nem... - kerestem kifogást, a lehető legkevesebb hazugsággal - E-egy ismerősöm mutatta nemrég - sikerült kinyögnöm az igazságot.
- Ki? - húzta össze a szemét. Basszus, honnan ilyen ismerős...
- Egy pillanat! - ismertem fel - Te Suga vagy!
- Ki kérdezte?! - rántotta le az orvosi maszkját - Most azt kérdeztem, kitől hallottad ezt a dalt!
- Kétlem, hogy ismernéd - rántottam ki a karomat a szorításából - Amúgy is, most dolgoznom kell, mert a végén...
- Leszarom, mi bajod lesz! - csattant fel - Honnan a jó édes faszomból hallottad ezt a kibaszott dalt?!
- Ny-nyugi - szeppentem meg - Izabellnek hívják - végül is én így hívom.
- Hogy néz ki? - folytatta. Legszívesebben bekussoltam volna, vagy otthagytam volna a picsába, de a gondolat, hogy amúgy egy elmegyógyintézet udvarán állunk, ahova főleg csak beteg, úgy igazán BETEG embereknek van bejárása, ami annyit tesz, hogy ez a fiatalember sem ok nélkül kóborolgat erre, egy kicsit megijesztett, pláne, hogy olyan tekintettel hatolt a lelkembe, ami leginkább azt sugallta, hogy bármelyik pillanatban megfojt, elvágja a torkomat, vagy porrá éget valamilyen fekete mágiával.
- Ilyen~ 170 magas, hosszú, szőke haj, 75/a-s kosarak - soroltam a dolgokat, amik megragadtak róla azon kívül, hogy ijesztő, és furcsa.
- Milyen színű a szeme? - ropogtatta meg az ujjait, mire nyeltem egy nagyot, és felidéztem a pillanatot, amikor megfigyeltem a szempilláit.
- Zöld... - suttogtam egy kicsit remegve, mire elkapott, és a pólóm nyakánál fogva mérgesen magához húzott.
- Az 75/b te perverz paraszt! - förmedt rám - Hol van?! - fröcsögte.
- N-nem tudom! - vallottam be idegesen. Eddig csak kamerákon át beszéltünk; nem tudom, melyik szobában van.
- Biztos? - mosolygott őrülten, mire minden vér kifutott az arcomból.
- Nem tudom, hol van most - hangsúlyoztam - Annyi biztos, hogy ahol én beszéltem vele, ott már nincs.
- Faszom - engedett el, közben idegesen a hajába túrva.
- Honnan ismered? - érdeklődtem halkan, a lehető legilledelmesebben, próbálva nem tolakodónak tűnni.
- Maradjunk annyiban, hogy elég közel álltunk egymáshoz - ködösített.
- Akkor te vagy az - ismertem rá.
- Ki? - vonta össze a szemöldökét aggódva.
- Tudod, Izabell egy kicsit... elvesztette az emlékezetét - vallottam be - Azért hívom Izabellnek, mert még a nevére sem emlékezett.
- Nem - vágott közbe - Nem. Ez nem lehet.
- Sajnos - ingattam a fejem - De kezdenek visszatérni az emlékei. Azt mondta, emlékszik, hogy volt egy közeli barátja... gondolom akkor te voltál az.
- Mit mondott még? - lett izgatott.
- Elsírta, hogy egyedül hagyta az apját - bíztam meg benne egy csapásra - Meg hogy elment a sínekhez egy fiúval, és hogy mennyire megbánta.
- Az apját? - kerekedett el a szeme - Nem fontos - kúszott az arcára egy megkönnyebbül mosoly - Örülök, hogy jól van.
- Nem tudod, miért van itt? - használtam ki a lehetőséget - Mármint, nekem egész egészségesnek tűnt.
- Itt van... - vonta le. Basszus, ezt eddig... Én hülye! - Nem, nem tudom. Vagyis, engem is érdekel. Amikor utoljára láttam... elég megviselt volt. Viszont annyi biztos, hogy nem önszántából van itt.
- Azt gondoltam - forgattam meg a szemem - Ki miatt van akkor itt?
- Nem fontos - vakarta meg a homlokát - Köszönöm, hogy ezeket elmondtad.
- Megérdemelted - enyhültem meg - Én is örülnék, ha tudnék egy ilyen elveszett barátomról.
- Milyen megértő vagy - nevetett fel - Hogy hívnak?
- Jighan - mutatkoztam be - Igazából, sosem hittem volna, hogy valaha találkozom egy ilyen hírességgel.
- Hagyjad, annak már fél éve - legyintett - Nem mintha hiányozna.
- Szeretnék kérdezni valamit, de félek, hogy túl bunkó a kérdés - vakartam meg a tarkóm.
- Nyugodtan - vont vállat.
- Miért vagy itt?
A kérdésre egy pillanatra lefagyott.
- Volt egy... rossz megmozdulásom. Azóta járok ide.
- Értem~ - hagytam annyiban a dolgot - Biztosan most is van elég dolgod. Nem akarok nagyon zavarni.
- Igazából én zavartalak meg téged munka közben - nevetett kínosan - Sajnálom.
- Semmi gond - intettem - Már csak ez a sor van, aztán pihenhetek.
- Akkor jó - sóhajtott - Bocs, amiért az elején olyan bunkó voltam. De most már hagylak. Remélem még találkozunk.
- É-Én is - mosolyodtam el bizonytalanul, majd ismét beindítottam a fűnyírót. Még pár pillanatig a rapperen tartottam a tekintetem, majd befejeztem a maradék munkát, és visszaszerencsétlenkedtem az épületbe.