Fordult a kocka /MIRACULOUS TÖRTÉNET/

Felismerés

Marinette szemszöge:

Miután Adrien elmondta, hogy ilyen még sosem történt vele, és hogy egyáltalán nem akart kényelmetlen helyzetbe hozni, valamivel derültebben gondoltam vissza a fotózásra. A véleményem viszont nem változott. Ezek a fotósok perverzek! Remélem nem fognak magazinokat telerakni életem legkínosabb képeivel, bár sajnos elég fényképanyag volt hozzá. Igyekeztem erre a lehetőségre nem is gondolni, ezért egy időre lemondtam a divatmagazinokról. Adrien nagyon ügyesen elterelte a figyelmemet, ezért egész héten nem jutott eszembe a dolog. Ebéd után elvitt vásárolni, hogy vehessek egy másik bikinit ahelyett amit ajándékba adtak nekem. Igazából nem akartam másikat venni, részben mert feleslegesnek éreztem, részben mert ennek a bikininek a stílusa is tetszett. Bár takarhatott volna egy kicsit többet. Végül mégis belementem a vásárlásba, hadd érezze Adrien úgy, hogy teljesen bocsánatot kért. Bevitt a legkülönfélébb ruhaboltokba, amiknek a nagyrészében nem is volt bikini, mégis mindenhonnan legalább egy szatyorral a kezünkben távoztunk. Meg kell hagyni élveztem, hogy nem kell a ruhák ára miatt aggódnom, de eleinte próbáltam az olcsóbbakat kiválasztani. Adrient viszont nem lehet ilyen könnyen átverni, és ragaszkodott hozzá, hogy csak a ruhák kinézetét figyeljem. Végül lett egy csomó divatos nyári ruhám, amiket soha az életben nem vettem volna meg, ha nincs Adrien. Chloé természetesen nem bírta ki a sok szatyor látványát pár csípős megjegyzés nélkül, de nem törődtem vele. Estig a nyaraló közelében maradtunk, és mikor a nap már lemenőben volt, Adriennel ismét a kedvenc sorozatunkat néztük, vacsorával teli hassal, pizsamában, egymáshoz bújva. Este tízkor fejeztük be, és jóéjszakát kívántunk egymásnak. Átballagtam a saját szobámba, és lefekvés előtt még ránéztem a telefonomra. Volt egy nem fogadott hívás anyutól. Elgondolkoztam, hogy vajon elég fontos volt-e mondanivalója ahhoz, hogy ilyen későn is ébren legyen, de aztán eszembe jutott, hogy az idő eltolódás miatt, most otthon valószínűleg nappal van. Felhívtam.
- Haló! - szólt bele a telfonba anyám kedves hangja.
- Szia, anya!
- Ó, szia makaronkám! Hogy telik a nyaralás?
- Jól érzem magam. Mondd, miért hívtál korábban?
- Ó, hogy az? Csak annyit akartam kérdezni amit az előbb. Majd szóban úgyis mindent elmesélhetsz, hiszen a telefon drága ilyen nagy távon.
- Oké.
- És most, hogy már lassan egy hetet töltöttél vele, mit gondolsz Adrienről?
- Adrienről? Hát kedves srác, nem olyan sznob mint gondoltam. Úgy bánik velem mint egy királylánnyal.
- Na látod, mondam hogy beléd van esve!
- Anyu!
- Bocsi makaronkám, na leteszem szia!
- Szia!
Anya és apa néha teljesen légbőlkapott butaságokat hittek a lányukról. Hajlamosak voltak túl büszkének lenni rám, ami valahol érthető volt, mert alapjában véve nagyon ügyetlen voltam. Ha viszont végre egyszer nagyot alkotok, képesek istennőként beszélni rólam. Olyan istennőként, aki egyszerre a szépség, tehetség, ész, erő, bátorság, önzetlenség és sok egyéb istene. Tiszta dilisek. Adrien viselkedését is túlreagálják. Én vagyok az első barátja, és ezért nagyrabecsül engem. Ennyi. Nincs belém esve. Egyszerűen nincs...
Másnap újabb programot talált ki. A délelőtti fürdőzés alatt, ami az Agreste házaspárral és Chloéval folyt, nem szólt egy szót sem az aznapi tervéről. Ebéd után mondta, hogy ma is menne valahova, csak velem. Természetesen rábólintottam. Valószínűleg tényleg én vagyok az első igazi barátja, ha ennyire ragaszkodik hozzám... Jó tudni, hogy a Párizs legtökéletesebb fiának hitt Adrien Agreste is fura a maga módján. Ezen mindig elmosolyodtam. Ezúttal egy szépen gondozott virágoskertbe vitt, ahol reményei szerint ihletet gyűjthettem a ruháimhoz. Nem tévedett. A sok virág, és békés madárcsicsergés tényleg inspiráló volt. Elővettem a vázlatfüzetemet, amit mindenhova magammal vittem, és rajzolgatni kezdtem. Nem is tudom mennyi időt töltöttünk a kertben pontosan. Én csak rajzoltam és rajzoltam. Ő pedig nézte. El se hittem, hogy ennyire érdeklik a rajzaim... Mikor befejeztem az alkotást, két új dizájnnal a füzetemben álltam fel, hogy elindulhassunk visszafelé. Adrien azonban gyorsan beugrott a kis épületbe a bejárat mellett. Nagyjából egy percig vártam rá, mire kijött egy szép fehér rózsával, és a jobb fülem mögé, a hajamba tűzte. Ezt nagyon nem tudtam hová tenni, de elfogadtam az ajándékot. Miközben hazafelé gyalogoltunk ránéztem a mobilom órájára, és döbbenten láttam, hogy vacsoraidő van. Tényleg sokáig lehettünk abban a virágoskertben. Adrien úgy tűnik már tudta mennyi az idő, ugyanis a következő sarkon befordult egy étteremhez, amihez foghatót még nem láttam. Egy bárpulthoz hasonló kis házikón kívül semmilyen épület nem volt a telken. Fákat ültettek mindenhova, amiknek terebélyes lombkoronája eltakarta az ég nagyrészét. Kövezett ösvények kanyarogtak az asztalok, és fák között, amik mentén halványan világító lámpások voltak kiaggatva, meghitt derengésbe vonva a helyet. Az asztalok közepén gyertyák égtek, és egy kis mesterséges patak is csordogált néhol, majd a kert közepén levő tóba ömlött. Kis fa hidak íveltek azokon a helyeken ahol az ösvényeket kersztezte. Nagyon szép hely volt, csak egy bajom volt vele... Tele volt párokkal. Akármerre néztem mindenki vagy smárolt a partnerével, vagy romantikusan bámulva beszélgetett vele. Az egyetlen románcmentes hely a kert leghátsó sarka volt, ahova valami hatalmas létszámmal büszkélkedő család vette be magát. Ugye Adrien nem azért hozott ide mert... Hirtelen belémhasított a rémület. Várjunk csak! Egész végig ez volt a terve? Eszembe jutottak a szüleim szavai, miszerint Adrien belém van esve... De... Az nem lehet... Inkább csak megszeppenve követtem egy asztalhoz. Kihúzta nekem a széket, hogy leülhessek rá... Jaj, bár ne tette volna... Miért bánik így velem? Nem! Biztosan nem azért! Helyet foglalt velem szemben, és le se vette rólam a tekintetét. Ezt most miért csinálja? Miért bámul? Lehet maszat van az arcomon... vagy... vagy...
- Valami baj van? - kérdezte szelíd hangon - Marinette, nagyon sápadtnak tűnsz. Ez a hely nem méregdrága, ha ez a bajod. Csak szép. Legalábbis szerintem az... De ha neked nem tetszik akkor...
- De tetszik - vágtam közbe - Csak... Szóval itt... - megálltam a mondat közepén, hogy megpróbáljak felkészülni Adrien reakciójára - Ugye nem azért hoztál engem ide, mert tetszem neked? - akartam kérdezni, de addig haboztam, hogy megérkezett a pincér és a kezünkbe nyomta az étlapot, majd elment, hogy kiválaszthassuk az ételünket. Adrien újból rám emelte a tekintetét. Nem nyúlt az étlaphoz. Engem nézett. Azt várta, hogy befejezzem a mondatomat. De a bátorság, amit a pincér érkezése előtt összegyűjtöttem elillant, és már nem mertem Adrien szemébe nézni. Az étlapba temetkeztem, és úgy tettem, mintha a mondanivalóm olyan csekélység lett volna, hogy rögtön kiment a fejemből. Sajnos ez nem így volt. Egy idő után ő is kézbe vette az étlapot, és kiválasztotta az ételt. A vacsora nagyrészt kínos csendben telt. Adrien néha próbálta megtörni a jeget, de a felhozott témái nem tartottak sokáig. Mikor végeztünk megköszöntem a vacsorát, és felálltam. Adrien ugyanígy tett, és együtt kisétáltunk az utcára, majd a part mentén mentünk tovább. A fiú valószínűleg továbbra se adta fel a próbálkozást, hogy beszélgetésbe elegyedjen velem, de ezúttal egy más módszert választott. Egyszercsak megtorpant, és leült a homokba a parton. Kérdőn néztem rá, mire ő megveregette maga mellett a homokot. Azt akarta, hogy üljek mellé. Haboztam. Mit akar már megint? Egyszer már néztem vele naplementét. Lehet, hogy ezt szerelmi vallomásként értelemezte? Ekkor ismét belémnyilallt egy rémisztő gondolat. A naplementenézés után megadam neki a számom! Mégis miért kérte volna a számom, ha nem azért... Végül lehuppantam mellé, de nem olyan közel, hátha még nem késő.
- Valami megbántott az étteremben? - kérdzete bűnbánattal a hangjában. Szegény azt hitte, hogy az ő hibája.
- Nem... Dehogy...
- Akkor miért változtál meg ilyen hirtelen? Eddig kényelmesen érezted magad mellettem, de most feszült vagy. Mi a gond?
- Semmi...
- Nyugodtan elmondhatod. Segíteni akarok.
- Nem, tényleg nincs baj... Nem tudom miről beszélsz...
- De tudod.
Megfogta az államat és maga felé fordította, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni, amit eddig el akartam kerülni.
- Bízhatsz bennem, Marinette. Előlem nem kell titkolnod semmit. Itt vagyok, és segítek, ahol csak tudok. Veled vagyok - beszéd közben közelebb hajolt. Azzal a kezével ami nem az államon volt, megfogta az én kezemet, és így nem tudtam elhátrálni. A tekintete mélyen az enyémbe fúródott, és ajkai centiméterekre voltak, az enyémektől - Bízol bennem?
Rettegve gondoltam arra ami most következett. Tökéletes alkalom volt ez egy csókra. Legalábbis az lett volna. De én nem akartam. Nem fogom megtenni. Nem lehet... De ő csak közeledett, és közeledett. Felkészültem az oldalra fordulásra, és a gyöngéd visszautasításra... De megpittyent a mobilja. Kapva az alkalmon hátrábbhúzódtam, és lenéztem a zsebére, majd vissza rá. Ahogy ő lepillantott, némi csalódottság, és düh volt felfedezhető az arcán. Aznap rettegve feküdtem le. Vajon holnap mit tesz velem Adrien? Hova hív el, mit akar majd? Én mit fogok tenni vele, ha elmondom neki?

Folytatása következik...

-----------------------------------------------------------

Szervusztok! Azóta a végére értem a legutóbb emlegetett Leszámolók trilógiának. Nem fogok spoilerezni, de nagyon tetszett a történet, és ajánlom mégegyszer. Valamint a többi Brandon Sanderson könyvet is. És ha tetszenek nektek a könyvei, akkor ajánljátok másoknak is kérlek. Az író közel sem olyan elismert és híres mint amit érdemel. De akit ez a rizsa nem érdekel, és csak azt akarja tudni mikor jön a következő rész, annak annyit tudok modnani, hogy fogalmam sincs. Most még van egy kis időm a nyaralásból, amiben több szabadidőm lesz, úgyhogy megpróbálok még pár részt összerittyenteni, hogy mire visszatérek, egy egész maratont indíthassak, amiben minden nap feltöltök egy részt. A maraton utolsó részében összefoglalok mindent, amit ezalatt az offline idő alatt kihagytam. Olvasólisták, csillagok stb. Addig is türelem, és viszlát!