Fordult a kocka /MIRACULOUS TÖRTÉNET/

Az utolsó csepp a pohárban

Marinette szemszöge:

Nagyon nem tetszett Adrien ragaszkodása. Azt reméltem, hogy ha visszahúzódó és ellenszenves leszek, akkor megunja, és feladja a próbálkozást. De tényleg belém lehetett zúgva. Ezt persze eszem ágában sem volt elárulni a szüleimnek. Viszont kezdtem unni, hogy minden nap átjön ebédelni. Mintha ezt a gondolatomat meghallotta volna, Adrien egyszercsak nem bukkant fel nálunk. A Hawaii nyaralás utáni hét péntekén, hogy pontos legyek. Szombaton viszont megint jött. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán mikor újabb két napot kihagyott, rájöttem az okára. Adrien megritkította a látogatásait nálunk, mert azthitte azért vagyok ilyen vele, mert meguntam a társaságát. Szegény kétségbeesetten próbál rávenni, hogy megszeressem. Kár, hogy ennek van egy akadája... Inkább nem gondoltam erre, mert összeszorult tőle a szívem. Íme a bizonyíték arra, hogy a gazdagok élete sem fenékig tejfel. Azthiszem kijeletnhetem, hogy Párizs leghíresebb modellje, akit mindenki a világ legszerencsésebb srácának tart, olyasvalaki szívét akarja meghódítani, aki nem lehet az övé. Az enyémet. Tulajdonképpen a tőle való elhúzódásom nem teljesen volt színjáték. Fájt ránéznem, és arra gondolnom, hogy csalódást fogok okozni neki. Mert ha nem száll le rólam, muszáj lesz...
- Jónapot, Mrs. Cheng! - hallatszott Adrien hangja az alattam lévő emelet ajtajából. Hát ma is eljött... Miért nem teszek úgy, mintha beteg lennék? Akkor a szüleimet is be kéne csapnom. Hacsak nem mondok nekik el mindent. Ezt lehetőleg el akartam kerülni, de úgy tűnt nem fog már sokáig menni...
- Szervusz, Adrien! Marinette fent van a szobájában, ha őt keresed.
Szuper. Megint kezdődik. Felkészültem Adrien komor fogadására, hogy aztán egész nap közömbös és udvariatlan legyek vele, de ma nem a szokásos vidám arcikefejezéssel lépett a szobámba. A szemét lesütötte, és kerülte a pillantásom. Ez szokatlan volt, hiszen pont fordítva volt eddig.
- Szia - köszöntem neki, megőrizve közömbös hangomat.
- Szia - hangzott a búskomor felelet. Tudtam, hogyha bármilyen módon közeledni próbálok hozzá, azt félreértheti, de egymást megvigasztalni barátok is szokták - Valami baj van?
Rám nézett, aztán újra lesütötte a szemét. Ekkor jöttem rá mi bújkál a tekintetében. Bűnbánat.
- Te haragszol rám? - kérdezte. Lehet, hogy rájött?
- Nem éppen... - motyogtam.
- Dehogynem. Te haragszol rám Marinette. És azthiszem tudom is miért.
- Tényleg?
- Tényleg. És szeretnék vezekelni.
- Ugyan, nem tehetsz róla.
Ezek szerint tudja. Akkor viszont nem kell többé ellenszenveskednem. Ha tényleg tisztában van a helyzettel, akkor nincs mitől félnem. De azért óvatos maradtam.
- Marinette... Tudom, hogy mostanában inkább nem jössz velem sehova... De hagyd, hogy jóvá tegyem... Kérlek.
Mi tagadás, Adrien szavai a szívembe markoltak. Nagyon megsajnáltam. Még most is csak az érdekli, hogy én ne haragudjak rá. Pedig neki kéne haragudnia rám. Lassan bólintottam.
- Köszönöm - mondta, mostmár valamivel vidámabban. Hagytam, hogy levezessen a ház elé, és beültessen az autóba. A szüleim boldogan nézték a dolgot, bár egyáltalán nem az állt mögötte, amit gondoltak. Az autó az Eiffel-toronynál állt meg. Adrien felvitt a tetejére, ahol a késői óra miatt kettesben maradtunk.
- Gondoltam, hátha szeretnél megint naplementét nézni - mondta - Hawaiion még szeretted.
- Most is szeretem. De nem a naplemente a lényeg. Hanem a társaság. Ha megsértettelek a zárkózottságommal az utóbbi időben... Akkor bocsánat.
- Nem sértettél meg. Egy kicsit sem. És ha meg is sértettél volna, minden veled töltött perc bőven elég kárpótlás. Chloéval sosem éreztem magam ilyen jól.
- Chloéval? Na várj csak... Neki nem ma van a szülinapja? - most jutott csak eszembe. Apuék ma szállították le a süteményeket! - Téged nem hívott meg?
- De igen.
- Hát akkor meg...
- Te sokkal fontosabb vagy nekem, mint Chloé. Ő csak egy elkényztetett kislány, aki azthiszi, hogy szerelmes vagyok belé. De ez persze nem így van... Nem is szeretek már a közelében lenni. A tiedben viszont nagyon is.
Már megint kezdi. Mit akar ezzel? Újra a naplemente felé fordultam, nehogy meglássa a pírt az arcomon. Nem szabadna az ilyeneken elpirulnom!
- Te egy különleges lány vagy Marinette... Csodálatos... Ezért akarok annyi időt tölteni veled... Mert csodálatos vagy...
Azthiszi, hogy elcsábíthat? Vagy mégis mit csinál?
- Tehetséges, kedves, okos... Gyönyörű...
Szégyelld magad Adrien Agreste. Te egy szadista vagy! Szállj már le rólam! Kezdek undorodni tőled! Csak ezért kavaroghat így a gyomrom... Ugye?
- Mikor a tehetségkutatón felléptél a színpadra... Elcsavartad a fejem...
Várjunk csak, micsoda? Miez az egész? Miért húzódott hozzám ilyen közel?
- Szeretlek Marinette...
Felé fordultam, hogy megmondjam neki a magamét... És megcsókolt! Mi a csuda? Azthittem felfogta, hogy nem ő kell nekem! Hogy van mersze megcsókolni?! Le kéne löknöm a toronyról az ilyet! Le is fogom! Mindjárt... Elrántottam a fejem. Letéptem az ujjait az arcomról és a derekamról.
- Te meg mi a csudát csinálsz?! - kiáltottam rá, ezúttal nem csak a fejemben.
- Én csak... Azthittem...
Karonragadtam és belöktem a liftbe, ami rögtön bezárult és elindult lefelé. Előkaptam a mobilomat és kikerestem a névjegyek közül az ő nevét. Felhívtam. Szinte rögtön felvette.
- Haló? - kérdezte.
- Oda tudnál jönni a házamhoz?
- Persze, miért?
- Csak gyere!
- Oké...
Letettem, és lelifteztem Adrien után. Beültem a kocsiba és megkértem a sofőrt, hogy vigyen haza. A hazaút pár percében átéltem életem legkínosabb csöndjét. Mikor megérkeztünk felráncigáltam Adrient, és beléptem az ajtón.
- Máris megjöttetek? - kérdezte anyám.
- Elmesélitek milyen volt a... - folytatta volna, de anyámmal együtt lefagyott. Nagyjából a derkunk magasságában figyeltek valamit, aztán mosolyogva pillantottak fel rám. Lenéztem oda, ahova eddig szegezték a tekintetüket, és rájöttem, hogy Adrien kezét fogom. Gyorsan elugrottam mellőle.
- Ez nem az aminek látszik! - kiáltottam. Ekkor megszólalt az ajtócsengő. Megkönnyebbülve ugrottam az ajtóhoz, és a kilestem a az ajtó kukucskálóján.
- Anya, apa, Adrien... Ideje, hogy bemutassak valakit...
Azzal kitártam az ajtót és a mögötte alló fiúba karoltam.
- Ő itt Luka Couffaine. Ő és én már fél éve járunk.

Folytatása következik...

-----------------------------------------------------------

Hűha, a legnagyobb csavar amit valaha leírtam ide! Úgy tűnik a ezzel a visszatérési maratonnal le is fog zárulni a könyv. Még egy rész lesz ezen kívül. Azt már bizonyára újra internetközelben fogom írni, és mivel most felhalmozódott pár rész, azthiszem a maraton részeként fog az is érkezni, vagyis ehhez a részhez képest holnap. Abban lesz névsor, köszönetnyilvánítás stb. Utána pedig belekezdek egy új könyvbe, ami szintén Miraculous témájú. A címe az lesz, hogy Úrnőm, Katica. Ha ez a könyv tetszett, akkor remélhetőleg az is fog. Viszlát legközelebb!