Külűr Krónikái

Tizennegyedik

Hawkins mást nem tehetett, mint hogy arra az útra lépett, amit Whyle javasolt Alyssának. A fal mellett haladt, hogy kikerüljön egy remegő szemétkupacot, ami alatt biztosan egy alibogár vert tanyát a vacsorájára várva. A pilóta korán megtanulta a tősgyökeres escalaniaktól és a tapasztalt roncsbányászoktól, hogy bár a csáprágóikkal jókora sebet képesek ejteni az ember lábán, ennek ellenére igencsak lusta teremtmények, amiket csak is a gyomruk korgása vagy más valami ránt elő a szemétdombjuk alól.

Remélte, hogy nem a nő lábát majszolja éppen. Elsietett mellette, véletlenül se hozzáérve a falhoz, és az azt fedő álommohához. Az ötödik napján, ünnepelve hogy Neyy felvette, részegen nekidőlt, az alkohol meg a növény mérge pedig olyan ütős kotyvalékot alkotott, amitől Trent egy hétig az ágyat nyomta, és durva hallucinációktól szenvedve.

Egyszer azt látta egy külső nézőponttól, hogy felállt az ágya tetejére és levágja a saját fejét. Következőnek egy emberfejű kígyó siklott az ágyára és körétekeredett. Nem akarta újra ezt az élményt, és a többit se.

Alyssa első nyomára a következő sikátorban bukkant rá. Egy csöves hevert a kövezeten, fekélyes képén bamba arckifejezéssel, a mellkasából egy sokkoló nyíl meredt ki. Hawkins odalépett, látta, hogy a mellkasa le és felsüllyed mutatva, hogy a szerencsétlen pára még él.

- Hé - bökte meg a mutatóujjával a hajléktalan vállát, aztán visszarántotta az ujját, majd újra. Az összerezzent és felhorkant. - Hé! Ébresztő!

A lény valamit motyogott a saját nyelvén. Trent felállt, és a nadrágjába törölve a kezét, körbefordult.

- Hol van ez a nő? - kérdezte magától, végigsietett egy újabb sikátoron. Egy térre érkezett, minek sötét, szeméttel fedett sarkait a középen lobogó tábortűz fénye vonta halvány derengésbe. Hawkins átbukdácsolt az elhajított konzervdobozokon, és a tűz mellett heverésző rateshez lépett.

Az felpattant, vicsorítva éles metszőfogait Hawkinsra sziszegett.

- Nem kapsz te sem! - csettegte, és újra felrikácsolt. - Már nincs! Nincs édes lárva! Menj!

- Nyugi - mondta Hawkins, és felemelt kézzel előrelépett. - Csak azt szeretném kérdezni, hogy láttál e erre járni egy nőt, az én fajomból...

- Emberek, egyformák - felelte a ratesh. - Mit csinálsz?

Hawkins kezei folyamatosan a mellkasa előtt jártak, próbálva kiadni valami gömbölyűt. Aztán feladta, és legyintett. Aztán a fejére mutatott, és a szemétből kiálló botról lelógó vörös rongydarabra.

- Ilyen színű bunda volt a fején.

- Ahh! Haj! Láttam hasonlót. - A lény rásandított Trentre, és csettintett a nyelvével. - Megmondom, hogy merre ment, és takarodsz innen?

- Azt a rohadt - nyomta tenyerét a homlokára, és az ajkába harapott, nehogy felröhögjön. - Nagy a kisértés, hogy elfoglaljam ezt a lakályos szemétdombot, de... Hatalmas áldozatra kérsz.

A lény északkeleti irányba mutatott, hosszú ujjaival csettíntett eggyel.

- Arra! És legyenek átkozottak a nősténnyel közös ivadékaitok, ha az én gyönyörű szemétdombomról beszélni mersz!

- Vigyázok a nyelvemre - kiáltott vissza még, aztán berohant a sikátorba. Ahogy egyre közelebb ért, hangokat hallott.

- A főnökötöknek adom oda - mondta egy nő. Hawkins sokáig állt és fülelt, mire rájött, hogy talán Alyssa az. Eléggé bekarmolt, hogy ne emlékezzen a fél órával ezelőtti dolgokra. Előkapta a pisztolyát, és megindult.