moving along L. T.

hatodik

Louis Tomlinson

-So I will keep you day and night, here until the day I die, I'll be living one life for the two of us...

Nem tudtam folytatni a szöveg éneklését, ugyanis a zene, ami eddig a fejhallgatómból szólt elhallgatott. Értetlenül pillantottam velem szembe, az üveg túloldalára, ahol a menedzserem és a zenei producer álltak. Mindketten a fejüket rázták.

-Louis, mi az isten van veled? Így nem lehet albumot felénekelni!- panaszkodott a menedzserem ma már sokadszorra.

Sóhajtva löktem le a fejhallgatót magamról, így az a nyakamba csúszott, és ma már nem tudom hanyadjára végigszántottam ujjaimmal a hajamon.

Tehetetlenül meredtem a két férfira, akik szintén engem néztek.

Miért nem lehet felfogni, hogy ez nem megy ma nekem? -fortyogtam magamban.

-Nem hagyhatnánk ez mára Tom? Kérlek.-szóltam a menedzsernek.

A férfi egy ideig tartotta velem a szemkontaktust, majd lemondóan legyintett ezzel jelezve, hogy menjek.

Felsóhajtottam, majd miután összeszedtem mindenemet egy köszönés után elhagytam a stúdiót.

Egy őr kísért el a parkolóig amit szemforgatva vettem tudomásul tekintve, hogy a parkoló el volt kerítva és ide se újságíró, se rajongó nem tud bejutni.
Gyűlölöm, hogy úgy bánnak velem, mint valami hímes tojással.

A nagydarab pasas egészen a kocsimig jött velem, majd miután megvárta, amíg beszállok a terepjáróba, egy intés után visszaindult az épületbe.

Sóhajtva helyeztem a kulcsot a megfelelő helyre, a motor pedig néhány másodperccel később felbúgott. Bekötöttem magamat, és mielőtt még kihajtottam volna a parkolóból, a rádiót kezdtem el nyomkodni.

Hirtelen egy ismerős dallam töltötte meg a kocsim belterét, mire önkéntelenül is elakadt a lélegzetem.

Juice WRD semmivel sem összetéveszthető hangjával a Legends című számát énekelte, aminek a szövegét én az első szótól az utolsóig pontosan tudtam.

Lyn kedvenc száma.

Percekig némán ültem a kocsiban, és ugyan a motor járt, én egy centit se tudtam mozdulni. A dal, amit ha ezerszer nem hallgattam meg a barna hajú lánnyal, teljesen megbabonázott.

" Sietve parkoltam le közvetlen az iskola bejárata előtt, majd a műszerfalon villogó órára pillantottam. Hét perc alatt ideértem.

A telefonom csörögni kezdett az anyósűlésen, én pedig amint megláttam Evy nevét a képernyőn, azonnal felvettem.

-Szia, itt vagy már?-kérdezte lágy hangon.

-Igen, közvetlenül a bejárat előtt parkolok.-válaszoltam, miközben tekintetemet a kapura függesztettem.

-Jövök.-felelte a lány, majd le is rakta.

Anne úgy 15 perce hívott fel, hogy Evy osztályfőnöke értesítette arról, hogy a lánya nagy valószínűséggel valami vírussal küzd, ami miatt el kéne hozni őt az iskolából, hiszen betegen nem maradhat bent.

És mivel Harry nem tudott szabadulni a stúdióból, Gemma és Robin dolgoztak, Anne pedig konferencián van, az asszony megkért, hogy ha nem nagy teher számomra akkor vigyem el Evyt az orvoshoz aztán haza.

Én pedig természetesen igent mondtam, és rohantam ide, hogy minnél előbb felvehessem a lányt.

Gondolatmenetemből a hátsó ajtó nyitódása szakított ki, mire rögtön hátrafordultam. Evy becsukta maga után az ajtót, majd sóhajtva végigdőlt a hátsó űlésen.

-Lyn, nagyon rosszul érzed magadat?-kérdeztem aggódva, és hátranyúltam hozzá, hogy ellenőrizzem, meleg-e a homloka.

-Hát, szétmegy a fejem és szédülök...Nem baj ha nem ülök előre ugye? Csak mert...asszem hányni fogok ha ülve maradok.-motyogva csukott szemmel.

-Nem, dehogy baj. Megyünk az orvoshoz, kb fél óra, oké?

Elvettem az anyósűlésre dobott fekete Adidas pulóvert, és hátraadtam neki, tekintve hogy rajta csak egy póló volt. Miután felvette, és újból végigfeküdt az űlésen, kihajtottam az iskola parkolójából, egyenesen az orvosi rendelő felé véve az utat.

-Ú, ezt hangosítsd fel légyszi!- szólalt meg Evy néhány perc múlva, és fejével a rádió felé biccentett.

Tettem amit kért, és feljebb tekertem a hangerőt. A lány lehunyta a szemét, és halkan énekelte a szöveget az előadóval párhuzamban.

-All legends fall in the making
Sorry truth, dying young, demon youth...-hallottam édes hangját."

Evelyn Styles

Ujjaimmal a fekete pulóver ujját piszkáltam, ami újból felkerült rám azután, hogy a látogatóm közölte velem, anélkül bizony nem mehetek ki az erkélyre.

Hónapok óta először vettem hasznát a kis asztalhoz tartozó két széknek, amiken most én és a vendégem foglaltunk helyet.

Ha jó az időérzékem, talán negyed órája ültünk már kint, de nem tudtam pontosan megállapítani. Eddig egy szót se szóltunk egymáshoz, de annyira nem bántam.

Eddig hat szál cigit szívtam el kinttartózkodásunk alatt. Igen, ezt is számoltam.

Kezdtem nagyon unni ezt a helyzetet. Nem arról volt szó, hogy nem örültem a mellettem ülő személynek, de nem értettem, miért jött most ide.

Pont most, miután kitudja mennyi ideig nem láttuk egymást.

Erőt vettem magamon, és oldalra fordítottam a fejemet.

Tekintetem találkozott azzal a vakítóan kék szempárral, melyet oly régen láttam, és szólásra nyitottam a számat.

-Mond, miért jöttél ide igazából?

Anna xx