moving along L. T.

kilencedik

Evelyn Styles

Hunyorogva nyitottam ki a szemeimet. A szobámban félhomály uralkodott a lehúzott redőnyöknek köszönhetően.

A fejem hasogatott és ölni tudtam volna egy nagy pohár hideg vízért. A plafont bámulva tapogatóztam az éjjeliszekrényemen, a telefonom után kutatva. A készülék vakítóan világítva tudatta velem, hogy délután fél egy múlt pár perce. Szuper, végigaludtam a fél napot.

-Szia.-szólt valaki a szoba túlsó végéből.

Ijedten ültem fel az ágyamban. Kísértetiesen ismerős volt ez a hang.

Az erkélyajtónak támaszkodva egy középmagas férfialak állt, de amint ránéztem ellökte magát onnan és lassú léptekkel elindult felém.

Vakítóan kék szemek.-ennyit láttam belőle.

-Louis.-suttogtam.

Álmodnék? Nem, az kizárt hogy Louis Tomlinson tényleg itt van, az én szobámban.
Mit keresne itt? 7 hónapja nem keresett, nem érdekeltem, nem akarta tudni hogy mi van velem.

-Hogy érzed magad?-ült le az ágyam szélére, és a kezét a takaróval fedett lábamra tette.

Kihúztam magamat érintése alól, és az ágy másik végébe kúsztam.

-Mit keresel itt?-vágtam vissza.

-Aggódtam miattad a történtek után, és eljöttelek meglátogatni Lyn. -mondta halál nyugodtan, mintha ez teljesen természetes lenne.

Úgy értem maga a cselekedet az is volt, de nem ebben az esetben.

-Nem vagyok rád kíváncsi, menj innen!-közöltem vele határozottan.

Hogy volt-e kedvem vele vitázni? Nem, a legkevésbé sem. Egyedül szerettem volna lenni, nem akartam senkinek a sajnálkozását hallgatni.

-Lyn, ne csináld ezt! Segíteni szeretnék!

Indulatosan, hirtelen pattantam fel az ágyamról. Csak úgy forrt bennem a düh amiatt, hogy képes ideállítani úgy, mintha mi sem történt volna.

Szomorú volt azért ez a helyzet. A megismerkedésünk óta úgy tekintettünk egymásra, mintha testvérek lennénk, mindig segítettünk egymásnak, ott volt a másikban bármi történt.

És most, a sok évnyi barátság mintha sosem lett volna, úgy álltunk egymással szemben.

-Nincsen szükségem rád Louis! Te is eldobtál magadtól engem amikor segíteni akartam neked, úgyhogy most én is ezt fogom csinálni. Majd meglátod milyen jó érzés az, amikor tudod egy számodra fontos személy szenved valami miatt, de te nem tudsz segíteni neki! És most menj ki a szobámból.-sziszegtem mérgesen.

Louis szomorúan nézett engem, egy ideig mégsem mondott semmit, talán kereste a megfelelő szavakat.

Dacosan, keresztbe font karokkal néztem rá. 

Jobban szemügyve véve őt megállapítottam, hogy utolsó találkozásunk óta lefogyott néhány kilót, haját kétoldalt felnyiratta, és fent hosszabbra hagyta. Rövidujjúban volt, így azt is észrevettem, hogy jó pár tetoválással gazdagodott mindkét karja.

Gondolataimból az zökkentett ki, hogy Louis sóhajtva felállt az ágyamról, és az ajtó fele indult.

Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy menni készül.

Kinyitotta az ajtómat, és lassan kilépett rajta. Mielőtt még becsukta volna maga mögött az ajtót, visszanézett rám, tekintetünj találkozott egymáséval.

-Sajnálom, Lyn.- mondta, majd az ajtó bezárult, Louis pedig eltűnt a szemem elől.

Percekig meredtem szótlanul a csukott ajtóra, mintha azt vártam volna, hogy visszajöjjön, és megbeszéljük a dolgokat, de nem így történt.

Louis nem jött vissza, sőt, néhány perc múlva hallottam, ahogy becsapódik a béjárati ajtó, majd autó motor hangja törte meg a csöndet.

Elment.

Louis Tomlinson

A gondolataimba merülve, a kocsival lassan araszolva haladtam a délutáni londoni dugóban. A rádió, ami autós utazásaim elengedhetetlen kelléke volt, most nem szólt, csend honolt az kocsi belterében.

Az agyam kattogott, nem tudtam kiverni a fejemből Evyt.

Sok rossz pillanatában láttam már, hiszen a legtöbbön én segítettem át őt az ilyen helyzeteken, de ilyen rosszul talán még sosem volt.

Nagyon sokat, legalább 10-15 kilót fogyhatott, a szemei karikásak, mindig vidám és élettelteli arca most fáradt volt, és szomorú.

De talán a testi gondjainál a lelki problémái nagyobbak voltak.

Teljesen össze van törve.

Gondolataimból a telefonom hangos csörgése szakított ki. Kivettem a készüléket a zsebemből, és a műszerfalon elhelyezkedő tartóba tettem, ami magától felvette és kihangosította a készüléket.

Eleanor hangja pillanatokon belül megtöltötte az egész utasteret.

Össze-vissza fecsegett mindenről, és akármilyen bunkón is hangzik, egyáltalán nem figyeltem arra amit mondott.

-Na, mit szólsz hozzá szivem?-kérdezte a vonal túlsó vegéről.

-Ne haragudj kicsim, de elismételnéd mégegyszer a kérdést?- tetettem úgy, mintha csak azt nem hallottam volna.

Félreértés ne essék, szerettem Eleanort, de abban a pillanatban nem tudtam rá koncentrálni. Minden figyelmemet az kötötte le, hogy hogyan tudnék valahogy segíteni Evyn.

-Persze, szóval még lesz egy meeting-em és egy rövid fotózásom, de utána ha gondolod elmehetnénk vacsorázni valahova, aztán meg benézhetnénk Calvin bulijába. Mit szólsz?-tette fel a kérdést megint.

-Jól hangzik, menjünk. Akkor hatra elmegyek érted.-préseltem ki magamból a választ, annak ellenére, hogy semmi kedvem nem volt most semelyik tevékenységhez sem. Viszont nem akartam megbántani El-t, így belementem az ötletbe. Na meg a menedzserem is rágja a fülemet, hogy régen mutatkoztunk együtt közösen...

-Okés. Most mennem kell, szeretlek.-köszönt el.

-Én is téged, szia.-mondtam, majd egy mozdulattal leraktam a telefont.

Anna xx