moving along L. T.

negyedik

Evelyn Styles

Rettentően hideg volt. A szél süvített, az égen komor, szürke felhők gyülekeztek. Borzalmasan fáztam, mégis mozdulatlanul, szótlanul álltam. Meredten bámultam magam elé, tekintetemet nem tudtam levenni a barna, lakkozott koporsóról, ami közvetlenül velem szemben állt.

-Lisa túl hamar távozott el közülünk. Egy fiatal, életerős lányt vesztettünk el. Imádkozzatok hát érte testvéreim, hogy lelke békében nyugodhasson....

A pap hangja egy pillanatra visszarántott a valóságba, de nem sokáig. Képek lebegtek a szemem előtt, emlékek, amiket együtt töltöttünk el. Nem ezt érdemelte. Neki nem ez a sors lett megírva. Miért nem én haltam meg? Neki annyi terve volt. Egyetemre akart menni, orvos szeretett volna lenni. Családot akart, gyerekekkel, szerető férjjel. Saját vállalkozást szeretett volna indítani egyszer. Voltak céljai.

Nem ismertem nála jobb embert, de tényleg nem. Dühös voltam. Dühös, mert megint egy olyan embert vettek el tőlem, akire hatalmas szükségem lenne.

Kavarogtak bennem az érzelmek, de legfőképp a szomorúság. Könnyek marták a szememet, mégsem sírtam. Csak összeszorítottam a számat, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam az elveszettség, magány érzése.

Felnéztem. A barna koporsót lassan, fokozatosan nyelte el a föld, benne az én barátnőmmel.

Borzalmas érzés lett urrá rajtam. A mellkasomban hatalmas fájdalom terjedt szét. Üvölteni tudtam volna, de ehelyett csak hagytam, hogy egy könnycsepp csorduljon ki a szememből, amit utána nem egy követett.

Üveges tekintettel figyeltem, amint földet szórnak a gödörbe, míg az meg nem telik, majd egy fekete keresztet szúrnak a sírra.

Nem tudom meddig álhattam ott, de nem tudtam megmozdulni. A lábaim megremegtek, csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire hideg is volt.

-Gyere kicsim, menjünk. - szólt anya kedves hangja.

Az ajkamba harapva néztem fel rá.

-Cs-csak.... 2 perc. Találkozunk a kocsinál. - nyögtem ki nagy nehezen.

Anya egy kis idő után bólintott, majd megsimította a karomat, és elsétált.

Lassú léptekkel indultam meg a sír felé. Egy ideig csak úgy álltam ott, mozdulatlanul, aztán egy hatalmas sóhaj kíséretében térdre estem. Egetrengető, hangos zokogás tört ki belőlem. Alig kaptam levegőt, a könnycseppek eláztatták az arcomat.

-Annyira sajnálom Lis, annyira... - mondogattam.

De minek is, mostmár nem számít. Nem tehettem semmit. Egy világ omlott össze bennem, és nem tudtam, hogy kéne ezt újra felépítenem.

És az igazság az, hogy nem is akartam újra felépíteni.

****

Két erős kar húzott fel a földről. A derekamat fogva, átkarolva vezetett maga mellett. Nem tudtam hogy hova visz, fogalmam sem volt, de nem érdekelt. Még mindig sírtam, az időközben eleredt eső miatt nedves hajam pedig a nyakamra és az arcomra tapadt. Borzalmasan voltam.

Egyszerűen csak össze voltam törve. Nem is kicsit.

Louis Tomlinson

'Eleanor'  írta ma már sokadjára a telefonom kijelzője. A hajamba túrva, sóhajtva nyomtam ki a rezgő mobilt, majd rögtön utána ki is kapcsoltam. Visszacsúsztattam a zsebembe, és tekintetemet a hálószoba ajtajára szegeztem. Rohadtul nem kéne itt lennem.

Halkan löktem be a helyiség ajtaját, a világért se akartam hogy az odabent alvó lány felébredjen.

Édes istenem Louis, mit művelsz? Nem kíváncsi rád, el kell innen menned mielőtt felébred.

Nem találhat itt engem. Csak felzaklatnám, amire most pont nincs szüksége.

Megálltam az ágya mellett. Némi tétovázás után leggugoltam, így arcom pont egy magasságba került az övével.

Halkan szuszogott, arca nyugodt és gondtalan volt. Nem akartam felkelteni, mégis jó lett volna ha tudja, itt jártam.

Egy apró puszit nyomtam a homlokára, majd végigsimítottam az arcán, és felálltam. Egy kicsit mocorogni kezdett, így gyorsan kiosontam a szobából.

Halkan behúztam magam mögött az ajtót, és megindultam a folyosón. Az emeletről leérve Anne jött velem szembe.

-Louis, máris mész? - mosolygott rám kedvesen.

-Igen. Csak tudni akartam, hogy rendben hazaért e. Ha itt találna amikor felkel, csak mégjobban összezavarodna, amit nem szeretnék. Jobb lesz ez így. - erőltettem magamra egy halvány mosolyt.

Anne végigsimított a karomon.

-Persze megértem. Nagyon nehéz ez most neki. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok kettőtök között. Azért remélem, hogy egyszer minden rendbe jön, és újra a régi lesz. - mondta.

Ránéztem. Arca fáradt, kialvatlan volt, látszott rajta, hogy nem sokat alszik. Aggódott a lányáért.

-Igen, én is.... Én most megyek, ha bármi történik... - kezdtem, de ő félbeszakított.

-Azonnal hívni foglak. Köszönök mindent Louis, tényleg. - hálálkodott Anne.

Mosolyogva öleltem magamhoz az asszonyt, némán közöltem vele, hogy semmiség amit teszek.

Néhány perc múlva elhagytam a Styles házat. És persze az életem egyik legfontosabb személyét is.

Öhmmmmmmmm

***nagyon szegyelli magat amiert 2 hónapig irt 1 reszt***

Bocsiiii

Ha tetszik, komizz legysziiii

Anna xx