moving along L. T.

hetedik

Evelyn Styles

Lottie Tomlinson átható, jégkék szemeibe bámulva keserűen állapítottam meg magamban, hogy a színes hajú lány sajnos, vagy nem sajnos, de kiköpött hasonmása bátyjának.

Tekintete ugyanúgy csontig tudott hatolni, mint testvéréé, nekem pedig ettől a nézéstől kedvem támadt egészen picire összehúzni magamat.

-Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy vagy. Hallottam a történtekről, nagyon...-kezdett beszélni, de nem hagytam hogy befejezze a mondatot.

-Nem kell! Tényleg, csak a sajnálatot ne.-szóltam közbe.

Az angyalarcú lány szomorúan sóhajtott egyet, és apró kezével végigsimított a pulóverrel fedett karomon. Magamban elmosolyodtam, ahogy megláttam ujján egy ugyanolyan gyűrűt, mint ami az én kezemet díszítette.

Ugyanattól az embertől kaptuk.

-Tudod, hiányzol nekünk, Lyn. -mondta Lottie halkan.

Felé pillantottam.

-Vagyis inkább neked. Mert neki biztos nem.-feleltem szárazon.

A lány rosszallóan rázta meg a fejét, pink tincsei ide-oda röpködtek gyönyörű arca körül.

Miért ilyen tökéletes minden Tomlinson?

- Nekünk. Nekem, Fizznek, az ikreknek, mindenkinek. Képzeld, még Louisnak is. -vágta hozzám a kemény szavakat.

Ahogy megemlítette bátyja nevét, nem bírtam tovább, és éreztem, hogy könycseppek kezdik marni szemeimet, majd azok szép lassan végigfolytak arcomon.

Lottie ijedten kapta felém a fejét, és a vállamnál fogva maga felé fordított.

-Basszus Evy, ne haragudj én nem akartam...-kezdte a szabadkozást, de útközben megakadt, nem tudta hogyan kéne befejeznie a mondatot.

Én pedig ott, akkor úgy éreztem, hogy átszakadt bennem valami gát, és a csendes, halk pityergésem pillanatok alatt csapott át hisztérikus zokogásba. Arcomat Lottie vállába temettem, a lány pedig egyáltalán nem bánta, hogy könnyeim a ruháját áztatják.

Borzalmas fájdalom mardosott belülről, amitől egyszerűen nem tudtam szabadulni.

-Mindig ott voltam neki, csak segíteni akartam. Eldobott magától a semmiért, minden ok nélkül. Nem hiszem hogy ezt érdemeltem. -zokogtam.

A lányt egyáltalán nem lepték meg a dolgok, amiket mondtam neki, hiszen mint oly sokan mások, ő is tudott a bátyja tettéről.

Fogalmam sem volt, hogy a hetek óta tartó csöndességem után ilyen jó lesz végre kiereszteni a hangomat és kibeszélni az érzéseimet, de meglepően jót tett.

-Nagyon sajnálom Evy....A bátyám vak volt, nem vette észre azt, ami az orra előtt volt mindvégig...-sóhajtott Lottie, és ujjaival beletúrt hosszú tincseibe.

Megvontam a vállamat, majd a pulcsi ujjával megtöröltem a szememet, és próbáltam arra koncentrálni, nehogy megint sírni kezdjek. Meg kell próbálni erősnek mutatkozni, akármilyen nehéz is lesz.

Louis Tomlinson

Fél órával ezelőtt, amikor ajtót nyitottam a hugomnak, el nem tudtam képzelni, hogy Lottie mégis mit keres itt este fél tizenkettőkor, és hogy miért viselkedik úgy, mint aki szellemet látott.

Eleinte szórakoztatott hugom furcsa viselkedése, de most, mikor már éjfél után járunk néhány perccel, és Lottie még mindig fel-alá járkál a konyhában, kezdek komolyan félni.

-Lotts...elárulnád végre, hogy mi a baj?-kérdeztem óvatosan.

Lottie megtorpant, majd megpördült a saját tengelye körül, így velem szembe került. Kérdő pillantásokat küldtem felé, de ő továbbra se mondott semmit, csak a konyhapulton fekvő cigisdobozomra mutatott.

-Szabad?-hadarta.

Értetlenül ráztam a fejemet.

-Biztos hogy nem fogsz rágyújtani! És most leülsz és kurvára elmondod hogy mi a fasz történt!

Nem akartam vele ilyen durvan beszélni, de kezdett nagyon kihozni a sodromból viselkedésével.

-Bocsi de muszáj vennem egyet!-mondta és mielőtt reagálni tudtam volna, a hugom már meg is gyújtotta a szájába vett cigarettát.

Mérgesen pattantam fel az asztaltól, és Lottie elé lépkedtem.

-Lottie mond már hogy mi történt!-emeltem fel a hangomat.

A hugom hasonló hangerővel válaszolt nekem, de közel nem azt, amit vártam.

-Meglátogattam Evyt! Most örülsz baszki?-kiabált.

Lessokolva álltam egyhelyben még azután is, hogy a hugom végre valahára helyetfoglalt a konyhaasztalnál. Mielőtt valaki félreértené, korántsem Lottie szóhasználatán vagy éppen a hangerőn akadtam fent ennyire, sőt. Talán most az volt a legkisebb bajom.

Meglátogatta.

Szemeim előtt lebegett a lány arca, hosszú barna haja, apró termete. A mosolya, a nevetése.

Hiányzott.

-Louis....-hallottam a hugom halk hangját.

Összezavarodva pillantottam rá.

-Nem bújhálhatsz előle örökké... Nagyon szüksége lenne rád most.-mondta szomorúan.

Igaza volt, ezzel teljesen tisztában voltam.

-Nagyon megbántottam nem tagadom... Nem akarom összetörni megint.

Lottie erre már nem mondott semmit. Sóhajtva bólintott egyet, és ezek után már egyikünk se mondott semmit.

Anna xx