moving along L. T.

nyolcadik

Evelyn Styles

Sötétség.

Pánik.

Félelem.

Borzalmasan gyorsan kapkodtam a levegőt, a szívem megállíthatatlanul kalapált a mellkasomban, úgy éreztem, bármelyik pillanatban kiugorhat a helyéről.

Női sikoly hangja csengett a fülemben megállás nélkül, de akármerre kaptam a fejemet, a hang forrását sehol sem találtam. Hideg volt, nagyon fáztam, az egész testem remegett.

-Evy! Kérlek segíts! Evy!- sikította valaki.

Lisa.

Óriási fájdalom nyilallt a testembe, majd Lisa arca jelent meg előttem. Tekintete mélyen fúródott az enyémbe miközben tehetetlenül figyeltem ahogy megállíthatatlanul csúszik le a vizes köveken.

-Ne! Lisa! Istenem kérlek ne!- ordítottam.

Elhalt a sikítás.

Csak a szakadó eső hangja viszhangzott a fülemben.

Csend van. Túlságosan nagy csend.

Vizes hajam a homlokomra és a nyakamra tapadt. Felemeltem az egyik kezemet azzal a céllal, hogy eltűrjem az arcomból a zavaró tincseket. Kézfejemen a bőr rengeteg helyen horzsolódott fel, piros vérem pedig végigfolyt az egész karomon.

-Lisa, tarts ki oké? Hívok segítséget.- kiabáltam remegő hangon.

Remegő kezeimet most a zsebem fele irányítottam, és nagy nehézségek árán kihalásztam belőle a telefonomat.

Kétségbeesetten vettem tudomásul, hogy a készülök teljesen összetört, és semmire nem reagál.

Az arcomon lefolyó könnyek keveredtek az esőcseppekkel, miközben szitkozódva kiejtettem ujjaim közül a telefont.

Mi lesz most?

Lepillantottam magam alá, szólni akartam Lisanak, de amikor megláttam a barátnőmet, a torkomon akadtak a szavak.

Ott feküdt, körülbelül tíz méterrel aladtam. Mozdulatlan volt, teste tehetetlenül hevert a vizes köveken. Feje körül egy hatalmas piros tócsa éktelenkedett.

-Lisa!- sikítottam, majd kitört belőlem a hisztérikus zokogás.

-Evy! Evy kelj fel! Hugi kérlek, csak álmodsz, kelj fel!

Egy férfi hang.

Két kéz, ahogy a vállamnál fogva megragad és megráz, hátha így visszajutok a valóságba.

-Evy nincs semmi baj, ébredj, kérlek!

Szemeim végre valahára kinyíltak.

Halvány fényt láttam, és a bátyám homályos arcát, ahogy felém hajolva beszél hozzám.

Irdalmatlanul gyorsan lélegeztem, úgy éreztem magamat, mint aki mindjárt megfullad.

-Semmi baj hugi, itt vagyok! Nincs semmi baj!

Majd egy szoros ölelésbe vonta a sírástól még mindig remegő testemet, és a hátamat simogatta, hogy egy kicsit könnyebben meg tudjak nyugodni.

-É-én láttam őt. Ott v-volt. Ott feküdt és én nem, é-én nem tudtam segíteni és...- nyögtem ki nagy nehezen a szavakat.

A zokogás újra urrá lett rajtam, mellkasomban hatalmas fájdalmat éreztem.

Belülről sokkal nagyobb volt a fájdalmam. A lelkemet emésztette valami, ami nem hagyott nyugodni, ami miatt nem tudtam egyszerűen másra gondolni.

És ez a valami a bűntudat volt.

Louis Tomlinson

Fékcsikorgatva parkoltam le a családi ház előtt. Az autó talán még meg sem állt alattam teljesen, de én ezzel nem törődve ugrottam ki az űlésből és indultam meg a kapu felé. Pulóverem kapucniját sietősen rántottam a fejemre, hiszen az eső szakadatlanul esett itt Londonban már napok óta.

Egy lélek sem járt ilyenkor az utcán, de nem is csoda, alig volt még hat óra.

A kapuhoz érve beírtam a kódot, így bejutottam a kertbe. A kapu halkan csapódott be mögöttem.

A bejárati ajtó mellett egy fekete-fehér macska feküdt, de nem szenteltem sok figyelmet a cicának. Engem a gazdája érdekelt.

Az ajtó hirtelen kinyílt, és Annet láttam meg. A nő arca gondterhelt és szomorú volt.

-Louis, sajnálom hogy ilyen korán hívtalak, de te kérted hogy szóljak bármi van és...-kezdte a szabadkozást, de félbeszakítottam.

-Anne, nincs semmi baj. Mi történt?-kérdeztem idegesen.

Beléptem a házba, ahol egy sokkal melegebb légkör fogadott, mint az utcán. Levettem magamról a cipőmet, és a pulcsimat is az akasztóra tettem.

-Négy körül hallottuk, ahogy kiabál. Harry bement hozzá és felébresztette, de fél órán keresztül nem tudta megnyugtatni. Úgy tíz perce tudott megint elaludni.-sóhajtott az asszony gondterhelten.

-Nem mondta el hogy mit álmodott?-kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

-Nagyon sírt amikor felébredt, csak szavakat tudott mondani, de Lisa nevét hajtogatta, és azt, hogy nem tudott neki segíteni.

Sóhajtva túrtam a hajamba, és fogalmam sem volt, hogy mit kéne most tennem. Evy nem érdemelte meg, hogy szenvedjen.

-Elgondolkoztam azon is, hogy pszichológushoz kellene járnia. Félek, hogyha nem kap szakszerű segítséget, akkor soha többé nem lesz képes feldolgozni a történteket.- mondta ki Anne a gondolatait.

Helyeslően bólintottam, habár tudtam, hogy Evy utálná a helyzetet.

-És persze rád is nagy szüksége lenne.-tette hozzá Anne.

Igaza volt, és most nem arról volt szó, hogy nem akartam újra részese lenni a lány életének, csupán féltem, hogy ő már nem akarja, hogy megint ugyanolyan jó barátok legyünk, mint régen.

Tudom, hogy nagyon megbántottam akkor, amikor azt mondtam neki hogy nincsen rá szükségem, de csak a pia beszélt belőlem, és természetesen nem gondoltam komolyan.

-Felmehetek hozzá?-kérdeztem, nem reagálva az előző kijelentésére.

-Persze. Ismered a járást. -mosolygott rám, majd a konyha fele indult, én pedig elindultam az emelet irányába.

Anna xx