Szilánkjaim

Itt a vége... de ne fuss el véle

Hűha. El sem hiszem, hogy elértem a századik – és így az utolsó – részhez ebben a könyvben.
Nekem... azt hiszem, a könyveim közül, habár teljes szívemmel szeretem mindet, talán ez áll legközelebb a szívemhez – ami végül is érthető is.
Ebben a könyvben önmagam voltam. Teljesen. Na nem mintha persze a többiben nem lettem volna az, de itt... itt ez más volt. Ha valami nyomta a lelkem, ha fájdalom uralkodott el rajtam, ha csupán ürességet éreztem, ha valami felbosszantott, vagy épp a reményt igyekeztem üldözni, ami oly sokszor kicsúszott a kezeim közül – itt kiírhattam magamból. Megtisztulhattam. Azt hiszem, ez olyasmi, mint az öngyógyítás.

És nektek, akik olvassátok/olvastátok ezt a könyvet, vote-oltatok, kommenteltetek, nagyon szeretném megköszönni. Erőt adtatok. Erőt és reményt. Általatok egy kicsit talán elhittem, vagyis elhiszem, hogy mégiscsak lehet belőlem valaki.
Szóval... csak köszönöm. Nagyon.

Azt hiszem, fogok folytatást írni. Nem tudom, ti igénylitek-e, de úgy érzem, nekem szükségem van rá. Szükségem van rá, hogy legyen egy hely, ahol az lehetek, aki az adott pillanatban igazán vagyok. Ahol nem kell megjátszanom magam. Ahol az őszinte gondolataimat és érzéseimet hol nyersen, lényegre törően, hol pedig a költészet lélekbűvölő ködébe burkolva fogalmazhatom meg. Mikor hogy.

Szóval... azt hiszem, ha érdekel titeket, Szívdobbanások címmel fogjátok hamarosan megtalálni az oldalamon.

Addig is szép estét nektek, és szeretlek titeket.

♡♡