Omega (Csillagok Városa-univerzum)

Théta

Nem aludtam jól, ha nem ébredtem fel minden átmenet nélkül egy óra alvás után, akkor a rémálmok megtették nekem ezt az aprócska szívességet. Hajnali háromkor kiizzadtan riadtam fel, belegabalyodva az átnedvesedett ágyneműbe.

Évek óta nem jutottak eszembe a szüleim, aznap éjjel viszont másra sem bírtam gondolni. Újra és újra lejátszottam a fejemben a még megmaradt képsorokat róluk. Az utolsókat és a legrosszabbakat, amik megmaradtak.

– Az én házamban nem fog lakni szörnyeteg! – mondta apám, és kidobott a házból az első átalakulásom után. A szüleimnél jobban csak én voltam megrémülve. Onnantól fogva a kutyaházban aludtam odakint, együtt az akkori kutyánkkal – egy hatalmas bernáthegyi volt, mindig ő melegített fel éjszaka. Már a nevére sem emlékszem.

Aztán egy nap anyámék a kezembe nyomtak egy hátizsákot és egy repülőjegyet, kocsiba ültettek, és kivittek a reptérre. Akkor láttam őket utoljára, aztán felszálltam a Seattle-be tartó repülőgépre, úgy ahogy voltam: mocskosan, rongyokban, kutyaszagúan. Csak a Seattle-i reptéren tudtam legalább valamennyire megmosakodni, hogy legalább stoppolni tudjak Collinswoodig – azt mondták, ott talán befogad valaki, már ha valaki hajlandó lenne befogadni egy szörnyszülöttet.

Nem sajnáltam, hogy ott kellett hagynom a szüleimet. Igazából csak a kutya hiányzott és az öcsém. Ő nem félt tőlem.

Végül hogy megfeledkezzek az álmokról, kitámolyogtam a hátsó kertbe, úgy ahogy voltam, pólóban, mezítláb. A hideg csontig hatolt, de nem zavart – aki állt már közel fagyhalálhoz, azt már nem érdekli, pedig a bőröm minden egyes négyzetcentimétere tiltakozott ellene.

Elindultam a fészer felé, és előkotortam a kerti szerszámokat. Michael sírja felé vettem az irányt.

Nem tudom, milyen indíttatásból álltam nekik kivágni azt a három-négy fát a sír mellett. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy kell a hely a következő gödörnek.

El akartam felejteni a múltat. Ha eddig békén hagyott, akkor tegye ezt az utolsó hónapjaimban is, nincs szükségem rá.

Nemsokára az izzadság teljesen átáztatta a pólómat, és ha a mozgástól ki is melegedtem, ismét vacogni kezdtem a nedves ruháimban. Nem zavart, jó volt érezni a fejszét a kezemben, a hűvös, nedves földet a talpam alatt, a fenyőillatot, a ragadós gyanta illatát, amikor belevágtam a fejszémet egy fába. Az sem érdekelt, hogy másfél óra után a vízhólyagok egytől egyig kifakadtak a tenyeremen.

Kivágtam a fákat, fűrésszel feldaraboltam őket és becipeltem a ház mögötti fáskamrába. Kiástam a gyökerek nagy részét, aztán ásóval nekiestem a földnek. Egy éve már megcsináltam ezt, sosem hittem, hogy meg fogom ismételni.

– Te meg mit csinálsz? – hallottam egy hangot olyan hat körül. Az ég alja már világosodott.

– Megkíméllek a piszkos munkától – feleltem. Meg sem lepődtem, hogy Gigit kint találom, bár a jelek szerint ő nagyon meglepődött, hogy odakint vagyok.

– Persze – felelte, és kényelembe helyezte magát Michael sírkövén. Cigarettára gyújtott. – Szóval akkor jól tippeltem.

Nem kérdezett többet a kivágott fákról és a félig kiszedett gyökerekről, sem pedig rólam, aki ott állt talpig mocskosan, kezében egy ásóval.

– Nagy hülyeségre készülsz, Felix – mondta végül, füstfelhőt fújva a hajnali hidegbe. – Rossz emberre bízod a csapat sorsát.

– Mondj jobbat, ha tudsz.

– Most, hogy itt a csaj, javulhat a helyzet.

– Nem fog maradni.

– Miből gondolod?