Omega (Csillagok Városa-univerzum)

Kappa

Torkomban dobogó szívvel kopogtam be Chanel szobájába. Mikor nem kaptam választ, óvatosan benyitottam.

– Pszt! Chanel! – szóltam be a szobába. – Ébren vagy?

– Most már igen – nyögött fel egy álmos hang. – Ki vagy?

– Kelj fel és meglátod.

Chanel a szemét dörgölve, nyöszörögve felült, aztán ásított egyet. A haja kócosabb volt, mint szokott, álmosan pislogott, és nagyon morcosnak tűnt.

– Áh... Felix – állapította meg. Mintha csalódottnak tűnt volna. – Olyan szépet álmodtam... miért keltettél fel?

– Hoztam neked valamit.

– Az éjszaka közepén?

Besétáltam a szobába, és leültem mellé az ágyra. Felmutattam a zsákot, mire Chanel kelletlenül belenézett.

– Ruhák. Te belopakodtál a házunkba és elloptad a ruháimat, mi?

– Aha. Örülsz? Gondoltam, ne folyton Scarlet és az én cuccaimban mászkálj – alig bírtam egy helyben megülni, reméltem, hogy örülni fog a ruháknak. Elvégre a csajok megőrülnek értük. Biztos nagyon idegesíthette hogy Scarlet ruháit kellett hordania, hiszen Scarlet csípőben vékonyabb, mellben meg jóval szélesebb volt nála. Ezt már az első napon sikerült megállapítanom. – A... parfümödet is elhoztam, sampont, pipereholmikat meg minden. Talán így... otthonosabb lesz a ház neked is. – Te jó ég, mióta vagyok én ilyen beszédes és hatásvadász? Szánalmas vagyok.

– Aha... ahogy érzem, közben véletlen magadra öntötted a kölnim felét – állapította meg, és beleszagolt a levegőbe. – Jobban állt neked a régi illatod, ez túl nőies hozzád.

Bakker.

– Oh... bocsi – motyogtam szemlesütve. – De akkor... tetszik? – Lassan le kéne állnom a kedveskedéssel, én rohadtul nem ilyen vagyok. Meg kéne maradnom a morc Alfa szerepénél, aminek a látszatát egész eddig többé-kevésbé sikerült megtartanom Chanel előtt.

Chanel összeharapta az ajkát, mintha azon gondolkozna, mit mondjon.

– Ez... nagyon kedves tőled, Felix. Tényleg, nagyra értékelem, hogy ennyire próbálsz tenni értem és kedvesnek tűnni amikor látom, hogy nehezedre esik... de attól tartok, felesleges volt. Azt hiszem, mégis hazamegyek.

Mintha valaki lerombolta volna az órák óta gondosan épített kártyaváramat. Már egészen kezdtem megszokni a jelenlétét...

– Semmi baj – feleltem, miközben igyekeztem összeszedni a darabkáimat, amikre szétestem az utóbbi egy másodpercben. – Ha te ezt szeretnéd... nem fogom megakadályozni. – Mégis mi ütött belém?! Most tört darabokra, én meg jó arc vagyok vele.

– Köszönöm – mosolyodott el halványan. Úgy döntöttem, nem árulom el neki, hogy a nagybátyja eltűnt. Nem akartam elrontani a kedvét. – Tényleg, mindent. Nélkületek sosem jövök rá, mire vagyok képes.

– Hát – vontam meg a vállam. – Végül is még mindig meglátogathatsz minket. Még pár hónapig biztosan. – Fenéket. Vissza se gyere.

– Miért, mi lesz utána? – kérdezte.

– Öh... tudod, Violetnek, Suessinek és nekem már nincs sok időnk – magyaráztam, egyre jobban hadartam közben. – Ha bekövetkezik az, amit mind gondolunk, akkor Gigiék egyedül maradnak. Azt hiszem, az lenne a legjobb nekik, ha átcsatlakoznának a testvércsapatunkhoz olyan tíz mérföldre innen. – Azonnal átköltöztetem a pereputtyot Winstonhoz, amint leromlik az állapotom, teszek rá, mit mond. És a lelkére kötöm az Omegájuknak, hogy a közelébe se engedje Chanelt a háznak.