Omega (Csillagok Városa-univerzum)

Omikron

Még mindig nem akartam hinni a szememnek. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam.

– Tényleg te vagy az? – kérdeztem. Gondolhattam volna, hiszen a testvérek általában ugyanúgy alakváltók, lásd Scarlet és a két nővére példáját, vagy Gigiét és a testvéréét. De valahogy meg se fordult a fejemben, hogy esetleg Ethan azóta felnőtt, és valószínűleg ő is alakváltó lett. Az idő múlt, de az emlékeimben Ethan még mindig az a négy-ötéves kisfiú maradt, akivel együtt legóztunk a szobánkban, vagy bebújtunk a takaróm alá, ha a földszinten apa verte anyát. Amikor megtanultam olvasni, zseblámpával próbáltam neki mesét olvasni a paplan alatt, hogy eltereljem a figyelmét. Nehézkesen, akadozva olvastam, és Ethan mindig kinevetett, ha valamit félreolvastam és valami vicces jött ki. Mindig is sokkal okosabb volt nálam annak ellenére, hogy három év volt közöttünk.

– Te vagy Colin Crale, ugye? – motyogta erőtlenül.

Haboztam.

– Igen – feleltem. – Valamikor így hívtak.

– Azt hittem, meghaltál, bratyó – eresztett meg egy gyenge nevetést, de gyorsan köhögésbe fulladt.

Colin már régen meghalt, szóval lényegében igaza van. Nyolcéves korom óta Felix a nevem, és igyekeztem elfelejteni Colin Crale-t az egész életével együtt.

– Örüljél, mert majdnem mindketten meghaltunk most érted – vágtam rá, aztán gyorsan rájöttem, hogy nem túl okos dolog tovább röhögtetni.

– Na feküdj vissza gyorsan! – tuszkolt vissza egy kéz a földre. Violeté volt, és két másodperccel később valaki egy nagy vödör vizet zúdított az arcomba. Ethan is hasonlóan járt.

– Ezért még szétrúgom a segged, Mázli! – hallottam Suessi üvöltését a háttérből.

– Ne merészelj még egyszer ennyire megijeszteni, megértetted? – kiabálta Violet, és gyorsan nekiállt valami mentolos szagú kencével bedörzsölni a sebeimet, ami rémesen fájt, de legalább hűsített, és jó illata volt így a füstös ház után. Fogalmam sincs, honnan szerzett ilyesmit.

– Minden oké, Vi – válaszoltam, és igyekeztem elhúzódni. Violet a mellkasomra tenyerelt, hogy még véletlenül se szökjek meg. Néha megfeledkezem róla, mennyire erős is tud lenni.

– Nem, semmi sem oké – vágta rá Violet. – Az életedet kockáztattad, Alfa nélkül maradhattunk volna, mégis mit szóltak volna a többiek, ha nélküled megyünk haza...

– Vi, ő az öcsém – bukott ki belőlem, mire Violetnek mintha a torkán akadt volna a szó. A tekintete ide-oda cikázott köztem és Ethan közt, a szája elnyílt a döbbenettől.

– De... ezt hogyan... – hebegte. – Nem is hasonlítotok...

– Megkaptuk már párszor – nyögött fel Ethan, és hagyta, hogy az ő klánjából egy huszonéves lány lefertőtlenítse a sebeit.

Annyi szent igaz, Ethannal egyáltalán nem hasonlítottunk, egy kívülálló meg nem mondta volna, hogy testvérek vagyunk. Én magas voltam, vézna, szőke (vagy legalábbis nagyon közel álltam hozzá), és erősen homokosnak néztem ki, amíg Ethan valamivel alacsonyabb, jóval izmosabb és fiúsabban nézett ki, és sötét haja volt – kettőnk közül ő örökölt többet apámtól. Csak a szemünk ugyanolyan, az anyánk öröksége.

Mikor végre sikerült leráznom Violetet, az első dolgom volt megkeresni Winstont. Csodával határos módon mindenki túlélte a tüzet; Winston épp a klánja többi tagját próbálta megnyugtatni. Félrevontam a fák közé, hogy nyugodtan beszélhessünk.

– Tudni, mi okozta a tüzet? – kérdeztem. Winston tekintete elsötétedett.

– Minden tűzvédelmi óvintézkedést megtettünk, ahogy szoktuk, én magam ellenőriztem le, minden rendben volt.