Omega (Csillagok Városa-univerzum)

Pí

– Hogyhogy nem láttalak eddig? – kérdeztem Ethant. A konyhapultnál ültünk, egy-egy bögre kávéval, nyakig kötszerben, álmosan pislogva. Nem hittem volna, hogy hajnalban még lesz, aki ébren van rajtam kívül, így különösen örültem, amikor megláttam Ethant a konyhapultnál. Úgy tűnik, ebben hasonlítunk.

– Seattle mellett maradtam, miután apáék kidobtak – felelte. – Csak a nyáron jöttem a Snow-klánhoz.

Tényleg, Winston említette is, hogy a nyáron jöttek újoncok.

– Bele se gondoltam, hogy te is...

– Gondolom. Én meg azt hittem, halott vagy.

– Nem sok kellett hozzá – nevettem fel, aztán rögtön abbahagytam, amikor fájdalom hasított a mellkasomba. – Hogyhogy nem változtattál nevet?

Megvonta a vállát. – Még reménykedtem, hogy egyszer megtalálsz.

– Hát, ez az egy sikerült.

– Sose hittem volna, hogy Alfa lett belőled – vigyorodott el. – Én meg itt ejtőztem Winstonéknál Szigmaként.

– Nálunk csak azért nem lennél Szigma, mert nem vagyunk annyian.

– Gondolkoztam is rajta, hogy becsatlakozom hozzátok, ha véget ér ez az őrület.

Gondoltam, érdemes lenne szólni neki, hogy rémkóros vagyok, hogy ne bízza el magát annyira. A sebhelyek hiányából ítélve ő megúszta a dolgot. Testvéreknél általában az idősebbre volt jellemző a rémkór, ha volt ilyen a családban.

– Nyugodtan – bólogattam. Csak abban nem voltam biztos, hogy hogyan fog véget érni. Andrew elvitte Victort, és semmi nyomunk sincs, amin elindulhattunk. Winston már éjjel akart egy keresőcsapatot indítani Victorért, csak én állítottam le; éjjel nem sokra mentünk volna. Igazából soha nem megyünk semmire, amíg a zsaruk az erdőben járőröznek, az a legbiztonságosabb, ha a védőpajzson belül maradunk, akkor nem bukhatunk le.

– A mi házunkat is pajzs védte – mondta Winston, mikor le akartam állítani. – Mégis megtaláltak minket...

– Mert szagra mentek, azért – jegyezte meg az egyik idősebb lány Winston csapatából, azt hiszem, Alice-nek hívták. – Victor pajzsa nem rejtette el a szagokat, de ha jól érzem, ez a pajzs még azokat sem engedi ki.

Winston erre nem szólt semmit. Addig örülhettünk, amíg a pajzs működött, mert a pajzson kívül az életünkkel játszottunk. Eldöntöttem, hogy mivel Chanel a célpont, lakat alatt marad, és a házon kívülre csak kísérővel mehet egészen addig, amíg el nem múlik a veszély. Nem fog neki tetszeni, de kénytelen lesz beletörődni.

Csak nehezen tudtam reggel elhagyni az ágyat anélkül, hogy Chanel észrevette volna, végül jó öt perc szenvedés és halk káromkodás után kihúztam a kezem alóla és lebattyogtam kávét főzni. Itt futottam össze Ethannel.

Körülbelül félóra múlva Suessi is lebicegett a szobájából szokás szerint alsógatyában, nyújtózkodva, közszemlére téve az összes tetoválását.

– 'Reggelt, Mázli – ásította, és összeborzolta a hajamat, és a legnagyobb meglepetésemre ugyanezt tette Ethannel is. – Neked is, Kicsi Mázli.

– He? – vonta fel a szemöldökét Ethan. Én közben igyekeztem elfojtani a röhögést. Nem hittem volna, hogy a Mázlinál létezik gázabb becenév, de Suessi ezúttal is felülmúlta önmagát.

Suessi még azzal se fáradt, hogy elővegyen egy bögrét, egyenesen a kancsóból kezdte el vedelni a forró kávét.

– Undorító vagy – grimaszoltam, mikor Suessi egy elégedett cuppantással lecsapta a konyhapultra az immár üres kancsót.