Wass Albert: A láthatatlan lobogó
Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.Seb a vállamon és seb a markomon,
de fogom, viszem és megtartom.S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és ürült örömmel!És mentem, mindeneken által,
íntépő, végső akarással!Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!Mert élek még! Ha törten is,
ha vérben is, ha görcsben is,még ha utolsó is vagyok
kit az özönvíz meghagyott,de harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom!Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,Ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogótkitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!