Karafiáth Orsolya: Találkozás
Mondták, ha rám talál, biztos felöklel.
Így félni nem lehet. Meg kell keresni.
A tóhoz ne! A szürkület! Az ösvény!
Gyilkos! - mondták, holott nem látta senki.
A tóhoz mentem, már sötétedett.
A fák közé, az elrejtett csapásra.
Napok teltek, végül hetek, az év.
Már féltem én is. Mit mondok utána.
Akartam, jöjjön. Felfedtem magam.
Vagy ő, vagy én. Ha másképp nem lehet.
Ütközzünk végre meg, akár halálra.
És akkor jöttek az első neszek.
A vadászles korhadt deszkái remegtek.
Mégis, hogyan fordultam volna vissza?
Bokrok zúgtak, paták tépték a földet.
Majd csend. S a csillogó, óriás pupilla.
Az állat rám nyíló tekintetében
láz volt, a puszta, nyers eksztázisé.
„Hát mégis létezem" – lángolt a szem.
Aztán elindultunk egymás felé.
