minden láng kétszer lobban | hyunlix

01

Halálom napjáig bánni fogom, amikor engedtem neked, hogy elmenj, Felix.

Most már tudom, butaság volt így cselekednem - ezerszer megbántam döntésemet, hidd el.

Számtalan pirkadatkor sírtam magam álomba, miközben hajamat kezeim között morzsolgatva zokogtam, abban a tudatban tépelődve, hogy én csesztem el mindent.

De akkor, abban a pillanatban ez volt az, amivel a világ legboldogabb emberévé tudtalak tenni.

Ezért nem haboztam; elengedtelek.

Amióta csak ismertelek, Szöul poros utcáin tengetted mindennapjaidat.

Mégis éreztem, valami nem stimmel veled - nem tudsz kiteljesedni a városban; nem tudsz olyan felszabadult lenni, mint amit a külvilág felé akarsz mutatni; átláttam rajtad.

Akárhányszor lementünk a folyóhoz, mindig apró könnycseppeket hullajtottál, ahogy a folydogáló kékség eszedbe jutatta hazádat, Ausztráliát.

Órákon keresztül képes voltál az apró kontinensről beszélni, én pedig mint egy szivacs szippantottam be az információk sokaságát; hagytam, hadd ragadjon magával az emlékek áradata, hagytam, hadd fájdítsad még jobban gyenge szívedet.

Belátom, nem szabadott volna engednem, hogy ilyen mélyre taszítson a honvágy; önző gondolatok ezek, tudom.

De szerelmünk olyan heves volt, amilyet ezelőtt még sosem tapasztaltam.
Ezért naivan úgy gondoltam, nem tehetlek tönkre, nem tehetem ezt veled - nem foghatlak vissza; el kell válnom tőled.

Amint megkaptad a kiutazás lehetőségéről szóló papírokat, azonnal felvettem álarcomat - legjobb színészi előadásomat nyújtva hitettem el veled, mennyire örülök sikerednek; pedig belül szenvedtem.

Sírva borultál nyakamba, ahogy apró csókokat nyomva, ajkamra suttogva ismételgetted, mennyire szeretsz -
milyen kevés is az az egy év; milyen gyorsan el fog telni az háromszázhatvanöt nap nelküled.

Tudtam, az a nyolcezer-háromszázhuszonnyolc kilométer mindent meg fog változtatni kettőnk között.

Én mégis vakon bíztam benne, hogy túl fogjuk élni a távolságot - csak sodródni fogunk a gyöngyöző habokban, hagyni fogjuk, hadd vigyen oda az ár, ahova csak akar; megpróbálva fennmaradni a vízfodrokon.

Most pedig itt ülök hónapok elteltével az éjszaka kellős közepén, egyedül a párkányon, miközben a csillagokat figyelem és csak egy kérdés jár szüntelen fejemben.

Mit gondolsz, Felix? Jól döntöttem?

Mert én már nem vagyok benne biztos - nagyon nem.

hello, guys
vélemény az első részről?