minden láng kétszer lobban | hyunlix

03

Valamilyen bugyuta műsort néztem a televízióban, miközben megszokás-szerűen fogtam kezeim között telefonomat, várva arra, hogy jelentkezel.

Tettünk egy egyezséget, mikor elváltunk, hogy minden nap, pontban este nyolc órakor fogsz keresni; nem foglalkozva az időeltolódással.
Hiszen kilenc körül nálad már mindennek vége volt. Így nyugodtan tudtuk elmondani egymásnak a történéseket; nyugodtan tudtuk órákon keresztül hallgatni egymás hangját, beburkolózva a mámoros, szerelmes érzésekbe.

De az idő előrehaladtával, egyre kevesebb lett ezen beszélgetések egyvelege. Szinte minden nap írogattunk egymással, de az mégsem volt ahhoz fogható, amikor kamerán keresztül láttam édes, falakat ledöntő mosolyodat, napszítta, szőke tincseidet - melyekbe oly szívesen túrtam volna bele; átszelve a minket elválasztó kontinensek darabjait.

Éppen ezért lepődtem meg, amikor kiírta a nevedet a készülék, Felix.

Sokkos állapotban húztam el a zöld nyilat oldalra, s amint meghallottam mély orgánumodat, azonnal keserves sírásba kezdtem - próbáltam nem túl hangos lenni, de még a vonal másik végén is lehetett hallani, mennyire nem vagyok jól; mennyire üres vagyok nélküled.

Te is rákezdtél a könnyek hullajtására, miközben apróságokat suttogtál a fülembe, megpróbálva megnyugtatni megtépázott lelkemet; olyan érzést keltettél bennem, mintha tényleg itt lennél mellettem.

Mintha tényleg itt ülnél, és kezemet fogva biztosítanál arról, hogy minden rendben lesz.

Fogalmam sincs mennyi időn keresztül pihentünk egymás szuszogásába belefeledkezve; a percek csak suhantak, mindent elfeledtettek velünk.

Tudod, hetek óta nem voltam olyan boldog, mint azon az éjjel - azon az éjjel, amikor lágy énekedet hallgatva hunytam le szemeimet, s eveztem az álmok megnyugtató birodalmába; már nem féltem.

Úgy éreztem, végre egyenesbe jöhet az életem; ketten át tudunk kelni a mindent beborító sötétségen.