minden láng kétszer lobban | hyunlix

05

Furcsa, kavargó érzelmekkel telve emeltem fel ólomsúlyú pilláimat, ahogy bevilágítottak az apró napsugarak a reluxa nem jól záró, lehelet vékonyan kihagyó csíkjai között.

Lusta mosollyal ajkamom simítottam végig a mellettem tornyosuló paplanon, melynek hideg érintése nyomán rögtön alább is hagyott pillanatnyi jó kedvem; bosszúsan pattantam ki a puha takaró védelmező anyagának biztonságából, s letörten csörtettem be a fürdőbe, megpróbálkozva a lehetetlennek tűnő feladattal; megpróbálni valami életszerűséget lehelni halott lényembe.

Hideg, szinte jeges vízzel öblítettem le arcomat, ahogy az ébresztés okozta kellemetlen emóciókat próbáltam kitörölni emlékezetemből.

A tükör előtt állva, ledöbbenten konstatáltam, hogy milyen borzalmasan nézek ki; mennyire elhagytam magamat a hónapok alatt.

Szürke, már-már fehér foltokkal volt tarkítva előzőleg lágy melatoninban pompázó bőröm, sápadt és jellegtelen volt minden vonásom - olyan voltam, mintha csak használója lennék ennek a váznak; nem én lennék az igazi tulajdonos.

Szapora léptekkel siettem vissza a napraforgó falak közé, s idegesen, csalódottan, megbántottan csaptam le az első kezeim köze keveredő közös képet a fa parkettára - ripityára törve a keretet, s szívemet is egyaránt.

Apró könnycseppek kúsztak le arccsontomon, ahogy megláttam magamat a hirtelen felindulásból keletkezett katyvaszban.

Én is ilyen voltam, Felix.

Egy nagy kérdőjel, melyet senki sem tudott megfejteni - csak te.

De te mégsem voltál ott mellettem, szerelmem - nem voltál ott, hogy választ adhass a kérdésekre.