minden láng kétszer lobban | hyunlix

08

Klisés módon, magamba zuhanva szenvedtem az elkövetkezendő hetekben, miközben az itthon maradt holmijaidat feltúrva járkáltam a lakásban; minden egyes tárgyban kerestem jelenlétedet.

Minden emlék, minden tüzes éjszaka, minden átvirrasztott reggel ott virított a kipakolt csecsebecsékben, melyek sikoltva adták tudtomra, hogy végleg elmartalak magamtól.

Rögtön, a buli másnapján megszakítottam minden kapcsolatot Seungminnal; undorítónak találtam, hogy így kihasználta meggyötört valómat.

Nem tudtam sok mindent kezdeni az életemmel, hisz kellett idő, hogy magamban is lerendezzem a dolgokat.

Könyvtárba jártam, táncolni tanultam, festettem és írtam; mindent kipróbáltam, csak hogy felejteni tudjak.

De még ezek a kényszeredett, görcsös próbálkozások sem juttattak előrébb - borzalmasan kétségbe estem; idővel realizálódott bennem, mit is jelent valójában elvesztésed; piszkosul hiányzol az életemből.

Próbáltalak minden közösségi médián megkeresni, de nem jutottam sokra; a legjobb barátoddal lefolytatott beszélgetés után azonnal letiltottál mindenféle platformról, s számomat nem kívánatossá kiáltottad ki.

Kétségbeesetten próbálkoztam, szakadatlan kutattam, mígnem Changbinnál találtam megnyugvást, aki napi szinten adott fejleményt rólad; számolt be, hogy viseled a keserű szakítás utórengéseit.

Szenvedtél, Lee Felix.

Borzalmasan - úgy, ahogy sosem szabadott volna; hisz nem ezt érdemelted.

Képes voltál napokat bent ülni a kollégium apró falai között, s vastag, kötött pulóvereimet kezeid között markolva, szimatolva sírtad magad álomba, miközben azt kérdezgetted magadtól, hogy nem vetted észre, hogy így megviselt a hiányod; hogy hagyhattad idáig fajulni ezt az egész szerelemnek csúfolt dolgot.

Hisz színészi alakításom pazar volt; még téged is be tudott csapni.
Téged, akinek a legjobban kellett volna ismernie.

Mégsem hibáztattalak azért, hogy nem vetted észre az intő jeleket.
Hisz tudtam, én hajtottalak el; én voltam az, aki kiegyengette az útját ennek a katasztrófának, mely hirtelen elillanó kapcsolatunkat övezte.

Én mégsem akartam elfogadni, hogy ilyen módon válunk el egymástól; ilyen undorító, s galád módon vetettem véget ennek az egésznek.

Belül tomboltam, s szakadatlan sulykoltam magamba, hogy még nincs semmi se veszve - van remény az alagút végén; hisz semmilyen tűzgyújtási tilalom sem tarthat örökre.

hello, guys
mizu? mit gondolunk a sztori alakulásáról?
kezdem úgy érezni, hogy valamit elrontottam és nem tetszik a cucc lmao