minden láng kétszer lobban | hyunlix

12

Beharapott ajkakkal, hajamat tépve, kisírt, vérvörös szemekkel álltam a kicsiny, ismeretlen lakás előtt, miközben próbáltam nem remegő végtagjaimra koncentrálni.

Azt hittem, ha végre idejövök és egy karnyújtásnyira leszek tőled, minden olyan egyszerű lesz - azonnal tudni fogom, mit kell tennem; nem fogok félni tőled, ha már ennyi kilométerrel a hátam mögött leszek.

Mégis, ahogy a fekete falappal farkasszemet néztem, úgy éreztem, nem vagyok képes semmire sem; elhagyott minden erő, amit eddig oly' szakadatlan gyűjtöttem.

Belül táncot jártak szerveim, szinte torkomban dobogott szívem, reszkettem - levert a víz, úgy éreztem, el fogok ájulni; szenvedtem.

De egy hirtelen pillanat változtatott meg mindent, amit akkor éreztem; bátorságomat összeszedve nyomtam meg az éles, sikító hanggal jelző csengő gombját.

Te pedig eleget téve a szerkezet kérésnek nyitottál ajtót, s amint megpillantottad megtépázott valómat, valósággal lefagytál.

Kikerekedett szemekkel, elakadó lélegzettel figyeltél, ahogy az lap szélét szorongattad - azt hittem, hogy rögtön felemeled a hangod, és üvölteni kezdesz velem esetleg elküldesz, elzavarsz, elhessegetsz; de nem tetted.

Reszketegen, gondolkodás nélkül omlottál bele erős karjaimba, ahogy éktelen zokogásba kezdtél.
Derekadra markolva húztalak közelebb, és ahogy megéreztem a jellegzetes Felix-illatot orromba kúszni, apró cseppek kezdtek hullani szememből, eláztatva édes, bársonyos hajadat; melyet úgy simogattam meg ajkaim csókjával, ahogy a reptéren - mikor utoljára láttalak; mikor lezúdult a hónapok alatt gyűlő lavina; és majdnem elsöpört mindent.

Egymás ölelésében, egymás szívverésének hatására ért el minket minden érzés, minden emlék, ami ebben a néhány hónapban felforgatta életünket.

Mindketten tudtuk, hogy ami kettőnk között történt, nem volt semmihez sem fogható; hisz lehet meghaltunk ezerszer az út közben, mégis édes volt a befejezés; hisz együtt pihentünk meg.

Egymás ajkaiból lélegezve, mámoros köddel elménkben forrtunk össze az ismerős érzések hatására; úgy csókoltuk egymást, mintha nem lenne holnap és nem lett volna tegnap; mintha el sem váltunk volna.

De ez így volt rendjén; így volt minden csodálatos.

Hisz hiába égett le az oly' gyönyörűen versenyző vörös nyalábok sokasága - a szikra ott volt bennünk mélyen; és abban a pillanatban kapott új, mindent beborító lángra.

Vége