Magányos Lelkek

4. fejezet

Alexander

Elérkezett a hétfő. Egész hétvégén azon az ismeretlen srácon gondolkodtam, aki megmentett szombaton. Csak ültem az ágyamon a babakék párnámat ölelve, a semmibe révedve és gondolkoztam. Még senki nem segített nekem. Mindig elmentek mellettem és figyelmen kívűl hagytak. Most először éreztem, hogy valaki, persze Lucason kívűl, szeretné, hogy éljek. Amikor csak eszembe jut az a barna szempár, kellemes melegség tölti el a mellkasomat. Egyszerűen csak jól esett valaki törődése. Az események után egy energia - és boldogságtöltetett kaptam, amit a zene világában éltem ki. Zongoráztam, énekeltem és felszabadultnak éreztem magam. A fájó bordáimmal és a többi sérülésemmel nem is törődve, mellyeket a rendszeres verések okoztak, boldogan, szívből zenéltem. Ám most elérkezett a hétfő és ez az energialöket kezd elhagyni. Ha csak belegondolok, hogy vissza kell térnem a bántásokkal, verésekkel és megaláztatottsággal teli életembe, valahogy az az energia, ami eddig hajtott eltűnik mögülem és úgy érzem elhagy minden erőm. De nem szabad így maradnom, erősnek kell lennem, hogy túléljem ezt az egészet és a végén büszkén mondhassam, hogy igenis itt vagyok és vittem valamire, még ha a körülöttem lévő emberek el is fordultak tőlem.
Lassan visszatértem elmém sötét bugyraiból a valóságba és elkezdtem készülődni. Elvégeztem a reggeli rutinomat, ami a zuhanyzást, egy bögre epres teát, a fogmosást és a napi szettem felvételét foglalja magába, na meg persze a látható sérüléseim, sminkkel való elfedését. Igazából szeretek sminkelni, így olyan mintha egy álarc mögé bújhatnék. Szerintem, egész jól csinálom az efajta kreálmányaimat, mivel még egyik tanár sem vette észre a sebeimet.
Felhúztam egy fehér, platformos Fila cipőt, beáltam a gardróbajtómon lévő tükör elé és végignéztem tükörképemen.
Egy fekete pólót viseltem, egy világoskék szaggatott farmerrel, fehér zoknival és fehér cipővel. Mivel még nincs olyan meleg, hogy egy szál rövidújjúban flangáljak az utcán, ezért felvettem még egy fekete kapucnis, kenguru pulcsit, ami majdnem leért a combom közepéig. Felkaptam a pasztelkék Vans táskámat és már indultam is a suliba. Útközben beugrottam a közeli pékségbe és vettem magamnak egy
meggyes - túrós szívet és egy barackos teát. Általában magamnak csomagolok kaját, de elfelejtettem venni a bevásárláskor zsemlét, ígyhát most muszály volt. Körülbelül húsz perc múlva beértem a suliba. Épp a szekrényembe pakoltam az alaksorban mikor meglátott a verőbrigád. Ezt nem hiszem el. Még el sem kezdődött a hét első órája, már meg is találtak.
- Oh, nézzétek már fiúk, itt van a mi kis radiátorunk! - jaj ne istenem
- Na, hogy ment a hétvége, találtál valakit aki s*ggbe k*rt téged? Nem? Hát sajnálom ebben nem segíthetek, nem szoktam mocskos b*zikhoz nyúlkálni!
Ez volt a végszó. Ahol értek ott ütöttek, rúgtak. Csak pár percig tartott, de ez a pár perc nekem felért egy örökkévalósággal.
- Hé, ti ott! Mit csináltok? - szólt a folyosó végéről egy ismerős hang
- Húzás fiúk! - kiáltotta az egyik idióta a társaságból és elrohantak
Közeledő léptek hangját hallom, majd két kezet érzek meg a karjaim alatt és már csak arra leszek figyelmes, hogy hirtelen függőleges helyzetbe kerültem, miközben valaki oldalról támogat. Mert eddig éppenséggel a földön feküdtem, a verés következtében. Már fel sem kell néznem, anélkül is tudom, hogy ki a segítő kezek tulajdonosa.
Mrs. Miller. Egy az ötvenes évei végén járó, kedves, alacsony, kövérkés nő, aki tudja, hogy mi történik velem a suliban és miért. Most biztos az jár a fejetekben, hogy mit keres itt ez a nő. Igazából ő az iskolaorvos. Nagyon szeretem őt, olyan nekem, mintha az egész családomat egy személybe gyömöszölték volna bele. Mindig segít ellátni a sebeimet, kedves velem, érdeklődik a hogylétemről és a kérésem miatt, nem mondja el egy felnőttnek sem, hogy mi történik velem az iskolában.Lassan beérünk az orvosiba, megvizsgált és felmentést írt testnevelésre, mivel kiderült, hogy megzúzódott pár bordám. Adott fájdalomcsillapítót és felszólt a tanáromnak, aki egyben az osztályfőnököm is, hogy kések az óráról. Beszélgettünk és adott tanácsokat, hogy mit csináljatok és mit hanyagoljak. Szóba került az iskola, hogy van-e kiszemeltem és ilyesmi. Az óra kb. felénél, lassan elindultam a termünk felé, miután Mrs. Miller a kezembe nyomta az igazolást és a felmentést. Mikor odaérzem a teremhez bekopogtam és mikor meghallottam a bebocsájtást jelentő szócskát beléptem az ajtón. A köszönés után, fel sem nézve az osztályra, odasétáltam a tanárhoz, és átnyújtottam neki az igazolást. Miután figyelmesen végig olvasta, rábólintott és a helyemre küldött. Lehet, hogy egy kicsit bunkóságnak hangzik az, hogy rá se néztem az osztálytársaimra, de nem szeretném látni a szemükben tükröződő undort és megvetést. Ahogy közeledtem a padomhoz észre vettem, hogy valaki ül a másik felében. Tehát lett egy padtársam. Éreztem magamon a tekintetét az új jövevénynek és nagyon zavarba jöttem, éppen ezért rá se mertem nézni, inkább az órára próbáltam terelni a gondolataimat, de egész idő alatt az ismeretlen figyelmét magaménak tudhattam. Nagyon nehéz volt így koncentrálni, így hát inkább a padtársamon kezdtem gondolkodni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki egy papírfecnit csúsztat az orrom alá. "Szia" állt a papíron, egy kicsit dőlt, de olvasható írással. Az új padtársam egyértelműen fiú. Válaszoltam, igazából nem volt sok, csak egy "helló" állt a papíron, de ebben a helyzetben csak ennyi tellet tőlem. Lassan felvezettem a tekintetemet az üzenet feladójára. Egy kicsit, jó nagyon lesokkolódtam. A szombati sráccal néztem farkasszemet. Te jó ég! Úristen, ez komolyan ő! Miután visszatértem a valóságba, küldtem felé egy lágy mosolyt, amit ő egy még nagyobbal viszonzott. Ezután vissza próbáltam terelni a figyelmemet az órára, de már szinte fölösleges volt, mivel tíz perc ha  maradt hátra belőle. Óra végén már épp indultam volna ki a teremből mikor Mr. Black oda hívott a tanári asztalhoz egy másik személlyel együtt. Mivel az új padtársam elindult a tanár felé gondolom ő volt a másik felszólított. Mr. Black Victornak hívta őt. Hmm, milyen karakteres neve van, illik hozzá. Jaj, már megint elkalandoztam. Amióta találkoztam Victorral egyre többet merengek. Miután odaértünk a tanári asztalhoz, közölte velünk a Tanár Úr, hogy én leszek kb. Victor jobb keze, aztán el is köszönt. Hát igazából ez nem nagy áldozat, mivel megmentett és egész kedves is.

Elindultunk a következő órára és közben beszélgettünk. Bemutatkozott, kiderült, hogy egy évvel idősebb nálam, mert ő nulladikba is járt és, hogy most költöztek ide az anyukájával. Én is meséltem neki magamról vagyis inkább Japánról. A nap lassan eltelt és Victor nagyon jó társaságnak bizonyult. Olyan felszabadultan tudtam vele beszélgetni, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Nagyon jól éreztem magam vele. Akármiről is beszéltem neki ő csak csillogó, a kölyökkutyákra emlékeztető szemmekkel figyelte minden mozzanatom.
A nap lassan eltelt, kiderült, hogy nagyon közel lakunk egymáshoz. Hazakísért és elkérte a telefonszámomat, mivel megbeszéltük, hogy holnap együtt megyünk suliba. Miután haza értem megettem a tegnapról maradt húslevest ebédre és elkészítettem a házi feladatokat. Délután öt óra fele felhívtam Lucast videóhívásban és elmeséltem neki az utóbbi három napnak a történéseit. Elkezdett fangörcsölni és shippelgetni minket Victorral, nekem meg már cékla vörös volt a fejem a végére ami miatt csak mégjobban rákezdett. Amúgy Lucas nagyon szép srác. Heterokrómiás, így az egyik szeme zöld a másik pedig kék, barna haja és fehér bőre van. Nagyon kedves és energikus, bár néha kissé naív és gyerekes. Még nem volt barátja, de nem sietteti a dolgokat. Szerinte lesz ha eljön az ideje. Egyidős velem és sok mindenben hasonlítunk. Például mindketten szeretjük az ázsiai ételeket és a kpopot.
Lucassal kb. este hétig beszélgettem, aztán lezuhanyoztam megvacsoráztam és lefeküdtem az ágyba. Lehunyt szemeim előtt megjelent az a barna, csillogó szempár és melegség járta át az egész testem, libabőrös lettem és mosolyogni támadt kedvem. Csak nem vagyok szerelmes? Az nem lehet! Még csak kétszer találkoztunk! Ez nem szerelem, igaz? Úúú holnap meg kell kérdeznem Lucast! Még vagy fél órán keresztül folytattam az agyalást és a külömböző kifogások gyártását, mikor is valahogy elragadott az álom és elrepített egy egyszerűbb és jobb helyre.