Road not taken || Straykids

02 || második

Citrus és fekete ribizli, keveredve a dohány jellegzetes, ám ezesetben mégsem annyira erőteljes illatával – Felix még közel egy nap elteltével is képes felidézni az idegen fiú illatát, és ajkainak valószínűleg cigarettától kesernyés ízét. A szobájában álló, már megkopott fényezésű íróasztalon még ott hever az oda gondosan letett bíborszínű sapka, melyet már rég vissza kellett volna vinnie tulajdonosának, hiszen nem tolvaj ő. Barátja, Chris számtalan őrültségbe belevitte már, de soha nem lopott még semmit, kivéve azt az egy csókot, melyet igen merészen és meggondolatlanul csent el az ismeretlentől és visszaadni már nem tud.

Tisztán emlékszik, ahogyan előző nap dübörgő szívvel becsapja maga után a bejárati ajtót, majd egy pillanatig sem törődve a még a konyhában szöszmötölő nagyanyjával, elzárja magát az értetlen és kíváncsi szemek elől. Csak ekkor vette észre, hogy kezében maradt a másik sapkája, melyet éppolyan hirtelen felindulásból vett le a fejéről, mint amilyen spontán indíttatás késztette arra a csókra. Pár pillanatig átfutott az agyán, hogy vissza kellene vinnie, de az valószínűleg túl kínos lett volna, hiszen ő volt az, aki elszaladt, miután olyan hirtelen letámadta az idegent.

Fogalma sincs róla, ki lehet az ismeretlen srác, akitől csókot lopott, és kinek ő maga az első csókját ajándékozta. Tudja, hogy Chris egyik koreai barátja náluk fogja tölteni a nyarat, de úgy emlékszik, hogy az a srác majd csak a jövőhét végén érkezik. Ezért is tervezett az elkövetkezendő napokban a lehető legtöbb időt a fiúval tölteni, mivel aztán a másik úgyis el lesz majd foglalva a félszigetről érkezővel.

Idősebb barátja azóta számtalanszor kereste már, de Felix minden egyes alkalommal kinyomta a hívást. Persze, ettől jobban már ki se tudta volna fejezni, hogy mennyire zavarban van a történtek miatt. Nem csak gyerekes viselkedése eredményeként restelli tettét, hanem hozzátartozik a dologhoz még annak ténye is, hogy szexuális irányultságáról eddig csak épphogy, említés szintjén beszélt az idősebbnek, viszont most bizonyosságot is tett róla elég egyértelműen. Éppen ezért kezdett el remegni mindene, amikor nagyanyja bekopogott a szobája ajtaján, hogy a szomszéd fiú, akivel állandóan lóg a bejárati ajtajuk előtt áll és beszélni szeretne vele. Felmerült benne az ötlet, miszerint megkéri a nagyszülőjét, hogy mondja meg neki, nincs otthon, de aztán eszébe jutott, Chris ismeri eléggé ahhoz, hogy rögtön átlásson a dolgon. Ezért inkább felkapta az íróasztalán pihenő sapkát és az izgalomtól kissé ingatag lábakon bár, de elindult le a szobájába vezető hatalmas lépcsőn, melynek minden egyes foka hatalmasat reccsent a fiatal rá nehezedő súlya alatt. 

- Hol voltál ma egész nap? - kérdezi rögtön az idősebb köszönés nélkül, amikor Felix megjelenik a bejártai ajtóban.

- Írtam - füllent a kisebb és leül a veranda kopott fapadlózatára, fejét az egyik oszlopnak dönti.

- Most megpróbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy amúgy egy betűt sem írtál, mert tegnap úgy elrohantál, hogy még a gépedet is az udvaron felejtetted. - Chris csak grimaszol egyet, majd arcán elterülő fintor szelíd mosollyá változik, helyet foglal a másik mellett. - A szobámban van, átjöhetsz érte, ha gondolod - ajánlja. Felix tisztában van azzal, hogy barátja azért nem hozta át a gépet, mert így előbb-utóbb rá tudja venni, hogy feladja a rejtőzködést és kapcsolatba lépjen vagy vele, vagy az idegennel.

- Nem mintha túl nagy szükségem lenne rá. - Bár Felix hanyagul megrántja a vállát, minta nem érdekelné, hogy hol van szeretett számítógépe, legszívesebben mégis egyből rohanna legféltettebb kincséért, hogy az újra a birtokában lehessen arra az esetre, ha eszébe jutna valami.

- Még mindig nem megy? - érdeklődik Chris óvatosan. Tudja, hogy legjobb barátja nem minden esetben szeret erről társalogni, általában tanácsos kivárni, amíg magától nem kezd beszélni róla. Soha nem értette, hogy mi miatt van, hiszen Felix tehetséges, mégis amikor szóba kerül idegenek előtt a hobbija, a fiú betegesen szerénnyé és önbizalomvesztetté válik. Olyan érzése van az idősebbnek, mintha a másik olykor szégyellné a tollforgatást.