Road not taken || Straykids

05 || ötödik

Az elmúlt hetekkel ellentétben aznap esett az eső. Ezért kihasználva, hogy odakint kevésbé forró a léghőmérséklet, valamint, hogy a levegő megtelt a lehullott csapadék jellegzetes és kellemes illatával, Felix a verandájukat választotta aznapi dolgozószobájául és kihordozva minden szükséges dolgot, befészkelte magát a két oszlop közé felkötött, már igen kopott függőágyba. A szeplőkkel tarkított arcú szereti az esős időszakokat, hiszen azok kis változatossággal szolgáltak az állandóan forró napok között, mellesleg olyankor az esőzés tökéletes indokul szolgál az otthonmaradásra, amikor nagyanyja azzal nyaggatja, hogy menjen el játszani a kis barátaival.

Felix soha nem értette, hogy nagyszülője miért erőlteti ennyire ezt a barátkozós, játszós dolgot, hiszen jól tudja, hogy az egyetlen ember, akire unokájának szüksége van, az a szomszédos házban lakik és amikor Felix nem otthon, vagy iskolában van, akkor egészen biztosan náluk tartózkodik. Ennek ellenére mégis minden alkalommal megkapja, hogy állandóan csak otthon ül és írogat ahelyett, hogy elmenne játszani a barátaival, de kezdetnek már az is elég lenne, ha szerezne más barátokat is Chrisen kívül. Hiszen a szomszéd fiú nem állhat örökké mellette, biztosan szétszakítják majd őket az élet útvesztői és bizony akkor majd magára marad, és a könyvei szeretett karakterei pedig nem igen fognak tudni tanácsot adni az életben való eligazodáshoz.

Felixnek mégis jó így. Szeret magában lenni a laptopjával, elbújni a szobájában, vagy valahol máshol és csak írni, írni, írni. Új világokat teremteni, új karaktereket megalkotni. Szeret együtt sírni és nevetni a karaktereivel, látni azt, hogyan fejlődnek fejezetről fejezetre. Mintha minden szereplője egy újabb gyermeke lenne, kit ő, mint szülője gondos odafigyeléssel terelget az élet rögös útjain. Kedveli, hogy ő irányít, és senki nem szól bele, ő hozza a szabályokat. És aztán ha kikapcsolódást óhajt szervezete, ott van neki Chris. Nem érzi úgy, hogy több barátra lenne szüksége, tökéletesen elég neki a szomszédban lakó. Még akkor is, ha tudja, hogy a másiknak rajta kívül már haverjai is vannak. Haverok Ausztráliából és a világ minden tájáról. Chris már csak ilyen: nagyon könnyen köt barátságokat és igen ügyesen fent is tartja ezeket a kapcsolatokat. Éppen ezért nincs olyan földrész, ahol ne lenne minimum egy ismerőse vagy közelebbi barátja. Például Changbin. Ahogyan Felix tudja, a két fiú nem sokkal azután ismerte meg egymást, hogy ő és Chan összebarátkoztak. Talán két évvel később, amikor az idősebb a nyarat Szöulban töltötte. Mint mindenkivel, vele is tartotta a kapcsolatot, mi több, jelenleg éppen náluk tartózkodik, és éppen Felix felé közeledik egyre vészesebben.

Két nappal azelőtt a parti beszélgetésük után megmutatták Changbinnak a kedvenc sörözőjüket és bizony nem csak kívülről nézték meg az épületet. Bár Felix alapjáraton nem szeret zsúfolt helyekre járni, aznap mégis kénytelen volt elviselni a kialakult helyzetet.

- Ezúttal én láttalak meg hamarabb, úgyhogy nem futhatsz el – mondja neki az idősebb, utalva a beszélgetésre, melyet az idő alatt folytattak le, amíg Chanra vártak. A koreai fiú, hangját meghallva Felix egyből lezárja a gépe tetejét, még mielőtt a fekete hajú teljesen odaért volna hozzá.

- Ennyire titkos? – Changbin csak felnevet a másik gyors cselekedetén. – Elvileg kiadásra szánod, nem? Vagy örök életre rejtegetni akarod az emberek elől? – kérdezi, miközben helyet foglal a veranda kopottas deszkapadlózatán.

- Addig rejtegetem, ameddig nem tökéletes – közli a fiatal író, majd sóhajtva kortyol egyet a vizéből.

- És honnan fogd tudni, hogy mikor tökéletes? – A fekete hajú homlokát ráncolva gondolkodik el a dolgon. – Ha csak te követed nyomon a sztori fejlődését, az csak egyetlen nézőpontot és véleményt jelent. Mellesleg lehet, hogy már rég tökéletes, csak túl szigorú vagy magaddal – mondja.