Road not taken || Straykids

11 || tizenegyedik

Felix sok mindent szeret. Szereti Ausztráliát, az állandó meleget, az óceán közelségét, a párás levegőt, a sós víz illatát. Imád esténként a környéken kószálni, a csillagokat figyelni, a pázsiton heverészve élvezni a lengedező szelet. Sokáig fent maradni és a szobája ablakában ücsörögve ötletelni. Hajnalokig írni, egyik dokumentumot a másik után megtölteni kedvenc jeleneteivel. Életet lehelni egy-egy karakterbe, létrehozni a vicces fiút, a tökéletes legjobb barátot, az ideális szerelmet. Szeret világokat, életeket teremteni, hol ő irányít, ahol ő dönti el, ki mikor fog sírni, kit mikor talál meg a szerelem. Rajong a naplementéért, ahogyan az ég kékje narancssárgába vált, ahogyan a Nap eltűnik valahová a tenger mögé, és ahogyan ezt fáradhatatlanul megteszi minden nap. Szeret néha csak úgy a sziklákon ücsörögni és a naplementét bámulni megszállottan. Szünet nélkül szemmel tartani, mintha a nyugovóra térni készülő égitest valami hatalmas bűnt készülne elkövetni, egy percre sem szem elől téveszteni. Kedvel magában lenni, sírva fakadni hajnalban, amikor biztosan nem látja senki.

Szeret élni. Hálás a létezésért, Chanért, a nagyanyjáért, talán nehéz bevallania, de hálás az apjáért. Mégis néha jobb csak egyedül. Magában lenni, elbújni a világ szeme elől, a tengerparton sétálgatni még azelőtt, hogy felszállna a köd, megelőzve a napfelkeltét, és hogy annak elérkeztével minden ismét fényben fürdeni kezdene. Éppen úgy, mint most. Felix közel két és fél órát csellengett a mindenhol aranyló homokkal fedett parton, majd megunva, hogy cipője már teljesen telement az apró szemcsékkel, letelepedett kedvenc sziklái egyikére.

Chan néha azt mondja, hogy túl sokat gondolkodik. Nagyon sokáig nem értett ezzel egyet, viszont mégis igazat kell adnia az idősebbnek. Talán tényleg túl sok gondolat kering elméjében és nem hagyják pihenni azt. Az is lehet, hogy mindez okozza a mostanában igen sokszor fellépő súlyos álmatlanságát, mely alkalmával napokig alig sikerül aludnia négy-öt órát összességében. Ez alaklommal viszont nem az alvászavar az, ami ébren tartotta. Önszántából nem hajtotta álomra fejét és döntött úgy, hogy megvárja, amíg a nap lomhán ébredezni kezd a horizonton.

- Hát te? - Felix rögtön hátra fordul a mögüle felcsendülő hang hallatán, melyet akár ezer közül is képes lenne rögtön felismerni, arcán halvány, fáradt mosollyal üdvözli az érkezőt.

- Csak nézelődni jöttem - von vállat, majd visszafordítja tekintetét az égalján feltűnni készülő Napra, melynek első sugarai máris aranyszínűre festik a szemeik előtt elterülő vízrengeteget.

- És ezért képes voltál ilyen korán kelni? - kérdezi Chris, mire ismét csak egy vállrándítást kap válaszul. - Nehogy azt mondd, hogy le se feküdtél - pillant barátjára hitetlenkedve.

- Nem mondtam semmit - mosolyodik el Felix. - És te? - érdeklődik rá sem nézve Chrisre, ki idő közben ledobta táskáját valahová és helyet foglalt a fiatalabb mellett.

- Ma én segítek nyitni az étteremben, szóval korán kell mennem - magyarázza ásítva. Alig ébredt csak fél órával ezelőtt, szinte felfogni sem képes még, hogy mi történik körülötte, így őt a lassan az égboltra kúszó Nap különleges szépsége sem foglalkoztatja annyira, mint legjobb barátját.

- Értem - bólint a kisebb a narancsos fények által megbabonázva.

- Sajnálom, Felix - mondja végül a szőke hosszas hallgatás után, ezzel teljesen magához ragadva a másik figyelmét. Az írópalánta gyorsan végig pörgeti elméjében az elmúlt hetekben történteket, kutatva bármi után, ami miatt bocsánatot kellene kérnie a másiknak, de semmi használhatót nem talál.

- Mit? - néz rá kíváncsian.

- Hogy nem úgy alakult ez a nyár, ahogyan azt terveztük. Annyira bánom, hogy nem tudunk annyi időt együtt tölteni, mint régen. Pláne úgy, hogy ez az utolsó igazán nagy szüneted az egyetem előtt.