Road not taken || Straykids

12 || tizenkettedik

Billnek már egy ideje keresgélnie sem kell reggelente az egyetlen embert, kinek társaságát képes elviselni a balettintézetből, hiszen tudja, hol találja. Amióta pár hete egy-két képzettebb táncos komolyabban elbeszélgetett Phillel arról, hogy szerintük semmi helye a nagy táncteremben és jobb lenne, ha keresne magának valami olyan helyet, ami megfelel az ő szintjének, az elkeseredett fiú leköltözött az Akadémia alagsorában található dohos, szinte senki által nem használt elhagyatott termek egyikébe.

- Szerintem tök jó ez a hely egyébként – mondja köszönés nélkül a táncosnak, amikor belép az ajtón. Persze közel sem ezt gondolja, még sincs más választása, mint bátorítani az utóbbi időkben túlságosan elkeseredett másikat. – Nem zavar senki, rajtunk kívül más nem is jár erre – mondja fintorogva. Zavarja orrát a helyiségben uralkodó állott szag, ráférne már egy kiadós szellőztetés, ám azon az egyetlen, felháborítóan apró ablakon keresztül teljesen lehetetlen.

- Ja, szuper – bólint Phil arcán fáradt mosollyal. Bill jobbnak látja nem megkérdezni, vajon mennyit aludhatott a táncos. – Mindenki fent gyakorol a fényes termekben, alig lehet mozdulni, alig lehet levegőt kapni – sorolja, mintha ezzel nyugtatná saját magát. Bill tudja jól, hogy éppen ez az, ami után a barátja leginkább vágyakozik: nem csak az órákon a többi táncos között lenni, hanem együtt gyakorolni is. Ehhez viszont arra lenne szüksége, hogy beválogassák a következő darabba.

- Legközelebb jobb leszel, tudom. Odacsapsz az asztalra és megmutatod nekik, ki is az igazi tehetség – bíztatja. – Hiszek benned, te lökött – lép közelebb és magához húzza a fiatalabb vézna testét. Bill tudja, hogy igazán komikusan festenek, hiszen Phil éppen egy teljes fejjel magasabb tőle, színesebbnél színesebb tréningruhákat hord, melyekben az ő egyhangúan fekete öltözete mellett egy két lábon járó szivárványnak tűnik, mégsem bánja. Tisztában van azzal, hogy a másiknak szüksége van a támogatásra, hiszen közel áll a teljes összeomláshoz és bár hetekkel ezelőtt még kissé kényelmetlennek érezte, amikor Phil a semmiből ölelésbe vonta, vagy amikor bármilyen előjel nélkül zokogásban tört ki és az egyetlen menedéknek az alacsonyabb srác válla bizonyult, mégis mára már teljesen megszokottá vált, mi több, néha azon kapja magát, hogy egyenesen hiányzik neki a táncos érintése.

- Ezt most csak azért mondod, hogy jobb kedvem legyen – állapítja meg.

- Lehet, de ez nem zárja ki azt, hogy igaz is – von vállat Bill, majd elengedve a magasabbat nagyot sóhajt. – A földesúr megkért, hogy végezzek el pár óra robotot, úgyhogy el kell mennem. De ahogyan végzek, jövök vissza – mondja. Phil nem tudja mosoly nélkül hagyni azt, ahogyan a másik az apjáról, az Akadémia igazgatójáról beszél. – Hozzak valami kaját visszafelé?

- Nem kell – rázza meg fejét a táncos, ám a másik csak megrántja a vállát.

- Csak jófejségből kérdeztem meg. Úgyis hozok, ha pedig már rád költöm a pénzem, illik megenned – közli. Bár nem sokat beszél róla Bill, táncos múltjának köszönhetően nagyon is tisztában van azzal, mennyire fontos a megfelelő energiabevitel, és azzal is, hogy Phil hajlamos erről megfeledkezni. – Jövök pár óra múlva – mondja, majd bármilyen túlgondolás nélkül apró csókot lehel másik állára és elhagyja a termet.

Felix elpirulva, többé-kevésbé elégedetten dől hátra székében, miközben újra és újra elolvassa a képernyőn szereplő utolsó mondatot, szabályozni próbálja szívverését. Minden alkalommal hatalmas izgalommal írja az ehhez hasonló jeleneteket, mintha saját maga is csak egy egyszerű olvasó lenne, nem pedig maga a történet írója. Az elmúlt pár napban dicséretesen sokat haladt előre a sztoriban, még kicsit ő is meglepődött saját magán, hogy ilyen könnyen és lendületesen jön egyik jelenet a másik után fejében, és hogy ezeket még mondatokba is képes foglalni. Persze ennek meg van a maga hátulütője, ugyanis a rengeteg írás miatt szemei majd' kiesnek helyükről a megerőltetés és az alig pár óra alvás miatt. Arról nem is beszélve, hogy a fiatal alig hagyta el szobáját, csak ha már teljesen nem bírta az éhséget, vagy amikor nagyanyja megelégelte, hogy unokáját alig látja csupán pár perc erejéig egy nap, ezért magával rángatta valamikor a hét elején, hogy segítsen neki a bevásárlásban. Azonban a két szomszédban lakó srácot nem látta már egy ideje, igaz telefonon beszélt mindkettőjükkel, hol együtt, hogy külön-külön, ahogyan azt éppen most is történik.