Road not taken || Straykids

15 || tizenötödik

Changbin a szomszéd szobából átszűrődő halk zeneszóra ébred valamikor nyolc körül, jóval hamarabb, mint általában szokott. Ötlete sincs, mi lehet annak az oka, hogy szervezete ilyen hamar megelégelte az alvást és kényszerítette őt a felkelésre. Egészen biztosan nem a Chan szobájában szóló zene, hiszen tudja, hogy barátja minden reggel így készülődik munkába, amikor nem hajnalban kell mennie és korábban soha nem zavarta meg ez az alvásban. Egy ideig szótlanul hallgatva a másik zenéit bámulja a plafont, még azt is megjegyzi magában, mennyire nem változott semmit Chris zenei ízlése, majd ezt megelégelve kikel ágyából, hogy üdvözölje valószínűleg a világát egyáltalán nem tudó barátját.

- Ezt a számot körülbelül tizenöt-tizenhat éves korunk óta hallgatod. Nem hiszem el, hogy nem untad még meg – utal az éppen belépésekor befejeződő Ed Sheeran dalra Changbin, amit ő valószínűleg utoljára egy-két évvel korábban hallott és már teljesen meg is feledkezett volna a létezéséről, ha nem hallja ismét.

- A jó számokat sosem lehet megunni – von vállat arcán halvány mosollyal az idősebb és sóhajtva végignézi, ahogyan barátja elterül nemrég bevetett ágyán, ezzel ismét egy rendezetlen takarókupaccá varázsolva azt. – Hogyhogy ilyen korán? – érdeklődik. Nincs megszokva azzal, hogy a vendége ilyen korán ébren van, pláne azok az éjszakák után, amelyeket abban a tudatban tölt kint Changbin, hogy Chan nem tud róla.

- Nem tudom – rázza meg fejét a félszigetről érkezett. – Egyszerűen kidobott az ágy – magyarázza. – Biztosan kezd elege lenni már a szervezetemnek az ausztrál levegőből és így próbálja a tudtomra adni, hogy a jóból is megárt néha a sok és ideje véget vetni ennek az egésznek – gondolkodik.

- Csak nem elkezdtél izgulni? – fordul ruháitól ismét barátja felé Chris arcán leplezetlen kíváncsisággal. Tudja jól, hogy Changbin hiába nem vallja be, igenis tart attól, hogy mi lesz otthon.

- Jesszus, dehogy – ül fel Changbin egyből tiltakozva. Ezeregy indokot készül felsorolni azzal kapcsolatban, hogy miért nincs oka félni a hazautazástól, mégsem jön ki egyetlen szó sem a száján. – Megyek, veszek fel valamit. Utána elkísérlek dolgozni, visszafelé meg futok egyet – dönti el a fiatalabb terelve a témát, majd kikászálódva a másik ágyából indul az ajtó felé és hagyja magára Christ. A szőke srác egy ideig elgondolkodva, rebbenéstelen pillákkal bámul a másik után, aztán fejét csóválva igazítja meg ismételten a Changbin által feltúrt ágyát.

- Changbin? Ilyen korán? – Chris nem tud nem felnevetni édesanyja döbbent arckifejezésén, amikor vendégük megjelenik a konyhában. – Azt hittem, még alszol. Tegnap hallottalak este bejönni...

- Bocsánat. Nem akartalak felébreszteni, Sophie. Nem tudtam aludni. Úgy gondoltam egy kis séta majd megoldja a helyzetet – füllent, amit lehet, hogy a negyvenes éveiben járó nő nem vesz észre, de fia tudja jól, hogy közel sem az az igazság, amit a fiatalabb állít és éppen ez az, ami egy pillanat erejéig annyira felhúzza a szőkét, hogy a normálisnál sokkal hevesebben és nagyobb csattanással rakja le Changbin elé a kávásbögréjét. Nem is tudja, mi zavarja jobban: Hogy Changbin éppen Felixhez jár ki éjszakánként, vagy az, hogy mindezt a háta mögött, éppen előle eltitkolva.

- Semmi baj. Éppen akkor ért véget a film, amit Chanie apjával néztünk. Nem keltettél fel egyikünket sem, szívem – nyugtatja a nő arcán meleg mosollyal. – Miért nem alszol még, ha ennyire rossz éjszakád volt?

- Elkísérem Chant – közli.

- Igaz is, minden időt ki kell használnotok – bólint a nő arcán némi szomorúsággal. –Tegnap vittem be pár ruhát a szobádba. Láttam, hogy már nagyjából össze is pakoltál. Olyan, mintha még csak tegnap lett volta, amikor megjelentél itt a bőröndjeiddel egy teljes héttel korábban a vártnál...