Road not taken || Straykids

14 || tizennegyedik

- Ha nem balettoznál, akkor szerinted mi lenne a foglalkozásod? – érdeklődik Bill a dohos gyakorlóterem kopott padlóján elterülve már közel tizenötödik perce. Második napja már, hogy sötét esőfelhők takarják el a Napot Sydney felett, mintha az égiek borzalmas vitát vívnának szüntelen egymással és nem csinálnának mást, csakis hullajtják könnyeiket, szakad az eső minduntalan. Mindezért a két fiúnak mellőznie kell az Akadémia tetején lévő törzshelyük látogatását és az éjszakai város lélegzetelállító képét, be kell érniük az apró táncterem által nyújtott menedékkel.

- Valószínűleg semmi – nevet fel a fiatalabb. – Nem tudok mást elképzelni magamnak ezen kívül. Azt hiszem, ha nem táncolhatnék, akkor nem is lenne értelme ennek az egész életnek. Akkor valószínűleg az én esetemben is érvénybe lépne az „azért élünk, hogy túléljünk" felfogás.

- Mindig kell lennie egy másik útnak, Phil. Vész esetére – magyarázza a sötét ruhába öltözött az oldalára fordulva, hogy jobban láthassa a mellette fekvő táncos egyesek szerint talán kicsit tökéletlen, Bill véleménye szerint viszont inkább egyedi arcvonásait.

- Neked volt második utad? – kérdezi a színes melegítőt hordó szemeiben őszinte kíváncsisággal. Mindig is kíváncsi volt rá, vajon miért nem kezdte Bill újra a táncot. Legendásan sikeres volt, minden tanár kedvelte őt az Akadémián, bárki egy szó nélkül szívesen fogadta volna azt a döntést, hogy visszatér a táncórákra, aztán pedig a színpadra. Ráadásul az apja az igazgató!

- Sosem szerettem igazán táncolni – kezdi, ezzel igazán meglepve a mellette fekvőt. – Természetes volt, hogy ezt csinálom, hiszen ebben nőttem fel. Nem volt másik út. Hamarabb láttam anyát a színpadon, mint mesét a tévében. Nagyon fiatal korom óta az a kép volt előttem, hogy a szüleim a színpadon vannak, vagy ha nem ott, akkor próbatermekben töltik minden idejüket. Nem volt kérdés senki számára, hogy mi lesz az én sorsom. Még annak ellenére sem, hogy tudták, hogy nem szeretem eléggé a balettot, csupán teszem, amit kérnek tőlem és eszméletlen sokat gyakorlok, hiszen nem szégyeníthetem meg Ausztrália híres álom-balerinapárját. Viszont, ha sokáig csinálsz valami olyat, amit nem szeretsz különösebben, akkor egy idő után eleged lesz és kiutat keresel. Szánni való, vagy sem, nekem a kiutat a drog, majd az elvonó jelentette. Persze, mindenki elítél miatta, amit meg is értek, de tizenhét éves fejjel nem igazán agyal az ember ilyeneken, csak megtesz dolgokat.

- Ez valamilyen szinten érthető, Bill – bólint sóhajtva Phil.

- Igen, viszont amiatt, hogy nem volt más elképzelésem, most itt vagyok – magyarázza arcán keserű mosollyal. – Bár megszabadultam a tánctól és már nem kötelez senki rá, mégis itt ragadtam az Akadémián, mint valami kóbor lélek, aki nem tud a mennybe szállni, mert még maradt valami teendője a Földön. Én váltam az Akadémia szellemévé, akitől mindenki tart és nem meri senki megközelíteni.

- Mondjuk, ha a feketén kívül más színt is hordanál és levennéd azt az átkozott kapucnit a fejedről, és nem csak én látnálak olyan ragyogóan mosolyogni, talán nem néznél ki úgy, mint egy élőhalott – javasolja a fiatalabb. Billnek oda se kellene néznie, akkor is tudná, hogy a másik ajkain ismét lágy mosoly húzódik, érezni a pajkosságot hangjában.

- Igazából úgy gondolom, hogy az, aki számít, az tudja, hogy milyen vagyok valójában és nem igazán számít senki más – mondja közelebb bújva a másikhoz, mire annak egy meglepett „ó" hangon kívül semmi más nem tudja elhagyni a száját, bármennyire is szeretne valami helyzethez illőt reagálni Bill őszinteségére...

Felix arcán elégedett mosollyal kattint már közel hatodjára a mentés ikonra, mire végre bezárja a dokumentumot és a többi fejezethez hasonlóan, szertartásosan elnevezi a fájlt a rész számával, majd annak betűkkel is leírt változatával. Előző napi felelőtlensége miatt egy közel hat oldalas dokumentumot kellett teljesen újraírnia, ugyanis figyelmen kívül hagyva a folytonos figyelmeztetéseket az akkumulátorral kapcsolatban, egészen addig pötyögött a gépén, amíg az teljesen kikapcsolt és csak pár perces töltés után volt hajlandó ismét működésbe lépni. Akkor viszont már réges-régen késő volt, hiába próbálta előkutatni a megkezdett dokumentumot, semmi nyomát nem találta egyik lehetséges mappában sem.