Road not taken || Straykids

16 || tizenhatodik

Amikor Changbin valahogy végül belekeveredett ebbe az egészbe a szeplőssel, egyáltalán nem gondolta, hogy mennyire felszabadító lesz majd éppen Chrisnek kiönteni a lelkét kettejükkel kapcsolatban. Éppen annak a személynek, aki előtt a leginkább szégyelli az egészet. Aki miatt tartania kellett volna magát, nem pedig engedni, hogy a mellkasában egyre csak növekvő érzések szíve után még elméjén is úrra legyenek, és minden gondolatát Felixnek szánja, ő járjon az eszében akár ébren van, akár álomvilágban jár.

Olyan régóta sejtette már, hogy amikor Chris a szomszédban lakó másikat emlegeti, nem csupán baráti szeretet miatt ragyognak úgy szemei és válnak alkalomadtán pirospozsgássá orcái. Tudta jól, mi áll a dolog mögött, nem kellett hozzá egészen Ausztráliáig mennie. Az pedig, hogy együtt látta őket, csak még inkább erősítette, mi több, teljesen beigazolta azon feltételezését, hogy ausztrál barátja jóval többet érez a fiatalabb iránt, mint amennyit felvállal. Ennek ellenére mégis megtette. Megszegte az egyetlen olyan szabályt, amelyet soha, senki nem írt le, mégis barátok között szentnek és sérthetetlennek számít: próbálj ne romantikus kapcsolatba bonyolódni a legjobb barátod szerelmével. Még akkor sem, ha az az érkezésed napján meggysörtől édes ajkait a tiedre tapasztja, majd napokig kerül, mintha nem csak egy csók ellopása miatt lenne bűnös, hanem egyenesen egy kegyetlen gyilkosságról beszélnénk.

De mégis ki az igazi elkövető? Felix, aki tudatlanul ám, de mégis darabokra szakította az őt titkon szerető szívét azon az éjszakán, vagy Changbin, hiszen tudott mindenről, mégsem elégedett meg távolról csodálni a fiatal arcán ragyogó égboltot? Az elmúlt pár hétben ilyen, és ehhez hasonló kérdések ezrei hangoskodtak a félszigetről érkezett fejében, szinte csak pár perc szünetet adva neki minden egyes nap, most mégis mintha hirtelen minden elcsendesedett volna, hiszen az egyetlen dolog, ami a fejében képes járni, hogy az Ausztráliában töltött utolsó napján végül szabadon szeretheti a fiatalabbat és nem kell tartania a lelepleződéstől. Nem kell rettegnie attól, hogy fény derül a kettejük bűntettére, hiszen ritkán igaz, de vannak olyan akták, melyeket végül lezáratlanul hagynak, még mielőtt fény derülne a valódi tettesre. Azt pedig már senki nem vitatja aztán, hogy ezzel szívességet tesznek-e az érintetteknek, vagy még inkább rontanak helyzetükön. Changbin sem tudja ezt meghatározni teljes egészében, abban mégis teljesen biztos, hogy ő maga az első kategóriába tartozik, és alig várja már, hogy a Lee család házához érjen.

Meg sem várva, hogy legalább bekanyarodjon az utcájukba, már telefonja után kutat, hogy felhívva a fiatalabbat megbizonyosodhasson afelől, hogy az valójában otthon van-e, ahogyan azt előző éjszaka megbeszélték.

- Öt perc és nálatok vagyok – közli Changbin köszönés nélkül, amikor Felix fogadja a hívását. A háttérben harsány beszéd, néha egy-egy gyermeksikoly hallatszik és ha mindez még nem lenne elég ahhoz, hogy Changbin csak éppen ki tudja venni barátja szavait, még a tömegközlekedési eszköz motorja is hatalmas robajjal csörög-csattog, mintha utolsó útjára indult volna.

- Ah, bocsánat. A nagyi addig ügyeskedett a reggel, amíg végül rá nem vett, hogy kísérjem el vásárolni. Pár perce ültünk fel a buszra – mondja a kisebb próbálva túlkiabálni a busz zsivaját. – Menj fel a szobámba, egy húsz perc és visszaérünk. Vagy akár haza is mehetsz és megcsörgetlek, ha visszaérek – ajánlja.

- Ha apukád nincs otthon, akkor megvárlak nálatok – közli Changbin, mire a vonal túlsó oldaláról csak egy halk kacajt kap válaszul. Nincs szó arról, hogy nem bírja a barátja édesapját, de ha teheti, elkerüli őt és az erőltetett vicceit.

- Rendben.

- Nem látom a kocsit, úgyhogy nálatok leszek – mondja végül az idősebb, amikor befordulva a Lee család felhajtójára nem találja ott az autót. Changbin szinte már mintha haza menne, úgy veszi ki a bejárati ajtó kulcsát a verandán elhelyezett, már kissé elnyűtt karosszék kárpitjából, és kinyomva az időközben nagyanyjával beszélgetésbe elegyedő Felix hívását beengedi saját magát barátja otthonába. Egyenesen az emeletre vezet útja, bár jóval lassabb tempóban, mint általában szokott átszelni az apró nappalin. Ez alkalommal, mintha máris búcsút venni készülne, úgy néz végig a bútorokon, a falon elhelyezett képeken, mígnem elér Felix szobájáig, ahol, ha jobban belegondol, még az is elképzelhető, hogy az ausztrál nyaralásának közel kétharmadát töltötte.