Az exem, Park Jimin

Szenvedély rózsája

Hetek teltek el azóta, hogy Jimin magamra hagyott a busani hotelszobámban. Ez az idő épp elég volt arra, hogy megbirkózzak a tudattal, köztünk mindennek vége. Már nem próbálom visszaszerezni, már nem próbálom magamba bolondítani. Csak hagyom, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben lenne. Sóhajtva szállok ki a stúdió előtt. Újabb reklám fotózás... már a könyökömön jön ki. Hosszú gubancos hajamba túrok, és unottan lépek az aktuális helyszín előterébe. Az épület hatalmas, több kisebb stúdió mellett is elhaladunk, de mind üresek. Kivéve egyet. Kíváncsian pillantok be. Úgy látom, itt is fotózás folyik. Meglepetten nézek menedzserünkre, aki hozzám hasonlóan, igen gyorsan kiszúrja a dolgot. 

- Nem úgy beszéltük meg, hogy miénk az egész épület? - kérdezi az ürgét, aki körbevezet minket.

- Ó, de igen. Ők csak egy kis banda. Mindjárt végeznek. - hajol meg többször zavartan.

- Rendben, de mire a fiúk beállnak a fotózáshoz, már ne legyenek itt. - morogja menedzser hyungnim. 

- Kik azok? - kérdezi kíváncsian Tae. 

- The Rose. - feleli papírjára pillantva a férfi. Meglepetten nézek vissza az ajtóra. Ismerem az együttest, és szeretem is pár számukat. Szívesen találkoznék velük. 

Unottan ülöm végig a sminkelést, majd hallgatom végig fodrászom könyörgését, hogy levághassa végre a hajam. Nyilván nem engedem. Végül egész vállalható lesz a megjelenésem. Az utóbbi időben mindig karikás szemem, és rakoncátlan tincseim teljesen eltűnnek, hála a profi stábunknak. Fáradtan lépek az egyik fotelhez, és kényelmesen belesimulok. Valahogy olyan élettelennek érzem magam. Persze ebből semmit nem lát a külvilág, még a többiek is azt hiszik rendben vagyok. De nem vagyok... 

Hyungjaim még nincsenek készen, és a stylist is igazgatja a ruhákat, így egy kicsit fellélegezhetek. Szeretem ezeket az apró szüneteket, ilyenkor azt tehetek, amit akarok. Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal, mert igazából szoros menetrendünk van, és szigorú szabályaink. A menedzserem int is, hogy kezdhetem. Beállok, és a szokásos pózokat felveszem. Próbálom elcsábítani a kamerát, de soha nem ment jól az ilyesmi. Inkább csak menőn akarok kinézni, hátha az is elég. 

Ahogy a fotós mögé pillantok, rögtön találkozik a tekintetem Jimin barna szemeivel, amik most majd felfalnak. Zavartan fordulok el, és alig bírom elrejteni a mosolyom. Azért még mindig eltudom csavarni a törpe fejét. Ismét odanézek, és most direkt, rájátszva, vadító mosollyal, kacsintok rá. Elpirulva menekül a pihenőbe, amiért szinte kacagnom kell. 

- Nagyon szép volt. Szerintem végeztünk is. - szólal meg a fotós, ami meglep. 

- Ilyen gyorsan? - kérdezem hajam hátra simítva.

- Igen. Az utolsó pár kép nagyon jó lett. Tele van élettel a tekinteted. - nézi vissza a fotókat. - A közös fotózásig pihenhetsz. - bólintva lépek ki a díszletből, és indulok valami nassolni valóért.

- Remek voltál. - hallok egy ismeretlen hangot magam mögül. Meglepetten nézek, a valahogy még is ismerős idegenre.

- Ne haragudj, találkoztunk már? - kérdezem, miközben a számba tömök egy sütit. 

- Jaj, nem. Woosung vagyok. - hajol meg, és én is követem. A falat, hirtelen lefut a torkomon. Köhögve támaszkodok az asztalnak. Woosung segítően hátba vereget, majd ahogy ismét kapok levegőt, finoman vállamra csúszik apró keze. Érzem, hogy ujjai izmaimra tapadnak. Zavartan simítok tarkómra, de nem akarom megszólítani. - Bocsi, nem akartam zavarni. Csak mondták, hogy itt dolgoztok, és szerettem volna találkozni veletek. - angyalian mosolyog, de keze továbbra se enged. Próbálok nyugodtságot erőltetni magamra. Na bameg... már egy kedves gesztus is felizgat. Nagyon kanos vagyok...