Szólíts Signek

Egy

Egy évvel később Larry Curtis teljesen megfeledkezett arról, ami azon az éjszakán történt, és valószínűleg soha nem jutott volna eszébe, ha egy napon nem keresi meg az ősi világ egy istene.

Pedig egy darabig minden úgy történt aznap, ahogy kellett, vagyis kellemesen szürkén és unalmasan. Például teljesen rutinszerű volt, ahogy a hajnali derengésben itta a játékgyár udvarán a fűrészporízű kávét, és elszívta mellé a napindító cigit, meg az is, amikor beállt a szalag elé, ahol már várták a vigyorgó, műanyag robotharcosok, amiket sorjázott és csomagolt. Ahogy minden hajnalban, most is elmagyarázta magának, hogy hiába vágyott ilyenre gyerekként, huszonegy éves fejjel már gáz lenne venni egyet. Ellopni meg még szánalmas is lenne.

A baj akkor kezdődött, amikor Larry kezdett belesimulni a monoton munkába, és a keze szinte magától dolgozott. Mert ekkor valaki a sor elejéről hozzászólt, amitől teljesen kizökkent, és levert egy robotharcost. Lehajolt felvenni, de közben véletlenül berúgta a szalag alá. Leguggolt, benyúlt érte, majd lendületesen felállt – és tiszta erőből beverte a fejét a szalagot acélvázába.

Azonnal fenékre ült, a fejére tapasztotta a kezét, és meglátta, hogy a szalag alján véres hajszálak vannak. Vér csurgott a szemébe, és innentől nem csak a napja, hanem a megbízhatóan eseménytelen élete is teljesen felborult.

A nővérszobában ellátták a sebet, megkérdezték, mennyire szédül, aztán hazaküldték pihenni, azzal, hogy ha hányingere lenne, hívja az ügyeletet.

Amikor becsukta maga mögött a lakásajtót, a város zaja úgy hallgatott el, mintha kizárta volna. Nem szédült, nem volt hányingere, viszont nyert egy szabadnapot. Őszinte, gyermeki rácsodálkozással nézett körül, miközben ledobta a kulcsot a komód tetejére. Ugyanis hiába élt itt egy éve, délelőtti fényben még soha nem látta az otthonát. Amint kimondta az "otthon" a szót gondolatban, elfintorodott.

Az első emeleti lakásban örökös félhomály volt, mert mindkét ablaka a szomszéd épület tűzfalára és a két épület közötti sikátorra nézett. A plafon olyan magas volt, hogy villanykörtét csak létráról lehetett volna cserélni, amit Larry nem csak azért nem tett meg, mert nem volt létrája; a tévé és a monitor fénye pont elég volt neki, így a mennyezeti lámpákkal még annyit sem foglalkozott, hogy a rajtuk hintázó pókhálókra vessen egy pillantást. A fiú bosszúsan eszmélt, hogy a lakást nézegeti, és az agyrázkódásgyanú mellé nem hiányzott neki egy kis depresszió is, szóval gyorsan leült a számítógépe elé.

Izgatottan lépett be az Árnyak Lovagjaiba, mert a napokban jutott el arra a szintre a karaktere (Darh, a keresztes lovag), hogy már meg tudta volna ölni az erdőszélen settenkedő csápos szörnyet, ami eddig mindig kivonta őt a virtuális létezésből, amikor egy küldetés vagy bármi miatt át kellett vágnia az erdőn. Elmélyülten püfölte a szörnyet a karddal, és tényleg úgy nézett ki, végre le fogja győzni; Larry őrült sebességgel kattintgatott, izgatottan hajolt a monitorhoz, amikor a szörny feje feletti folyamatjelző villogni kezdett, már csak egy csapás hiányzott, hogy kimúljon... és a monitor elsötétült.

Larry lélegzete elakadt, úgy érezte, mintha a második emeletről zuhant volna a székébe. Kellett pár másodperc, mire elhatolt a tudatáig, hogy áramszünet van. Eszébe jutott a lovagja, aki egy darabig mozdulatlanul állhatta a szörny csapásait, és látta maga előtt, ahogy a virtuális mezőn kiterült hullája felett hullámoznak csápok. Dühében ökölbe szorította a kezét, és néhány meglehetősen negatív és agresszív gondolatot eresztett az áramszolgáltató felé. Majd rájött, hogy áram nélkül hamarosan rettentően unatkozni fog. Miközben az ablakban cigizett néhány perccel később, unottan nézte a szemközti ház tűzfalát és a tömött, megint bűzlő kukákat odalent.