Once upon a Time

1. Menekülés

- És ne is gyere ki, amíg nem tanulsz meg felelősséget vállalni! - Hallom az ordítást, majd az ajtó csapódást és ahogy még utána rá is vágnak a fára, ami elválaszt a ház többi részétől.

Összeszorítom a szemem a kezeim ökölbe szorulnak, mély levegőket veszek, és igyekszem azonos időközönként kifújni, hogy valamennyire kiegyenlítsem a légzésem, majd felemelem az eddig lehajtott fejem és az ablakhoz lépek. Talán a friss levegő segíteni fog, hogy kicsit lenyugodjak. Odakint néma az éjszaka, a házakban és az utcákon égnek a villanyok.

Sehol egy lélek sem, csak a néma világ. A szellő megcsapja az arcomat, a könnyeim pedig lassan folyni kezdenek, akkor is ha igyekszem őket visszatartani. Az eget nézem, a hatalmas kerek holdat és elképzelem milyen lenne megszökni innen és elfelejteni mindent, ami körülöttem van. Elfelejteni a szüleimet, akiknek mindig meg kell felelni, elfelejteni az osztálytársaim, akik folyton kicikiznek, elfelejteni a rokonaim, akik különc csodabogárnak tartanak.

Mennyivel egyszerűbb lenne, csak eltűnni, mintha nem is léteztem volna és újra kezdeni egy másik világban. Valahol messze innen, messze a gondjaimtól és mindentől, amit ismerek. Valahonnan a távolból halk dallam hangzik, nem ismerem fel a hangzását, és nem hallom a szavait, de nem is igazán foglalkozom vele.

- Miért hiszik, hogy ez jó? Nem is én csináltam! Nem az én hibám volt! Elvették tőlem azt a rohadt telefont! Az én felelősségem, hogy elvesztettem? Vigyáznom kellett volna rá? A fenéket! Nem tehetek róla! Fel kellene nőnöd, azt mondják, mi? Felnőni és felelősséget vállalni a tetteidért! Ostobaság! - Kezeim rászorulnak az ablakpárkányra, majd ellököm tőle magam és el is fordulok tőle. - Sose akarok felnőni! - Morgom magam elé egyenesen a földet nézve.

- Mit szólsz, ha ezt a kívánságod valóra tudom váltani? - Az idegen hangra hirtelen felkapom a fejem és keresni kezdem a forrását, de sehol sem találom. - Sosem kell felnőnöd! - Hallom megint a hangot, most egy másik oldalról. - Gyere velem, elviszlek egy világba, ahol a mókának sosincs vége! Egy helyre, ahol azt csinálsz és addig, amit és ameddig te akarsz! - Most már magam körül forogva keresem a hang forrását, akárhol is legyen az. Azonban sehol sem találom, ami egyre ijesztőbb lesz, ahogy telnek a percek. Tisztán hallom a hangot, valahonnan jönnie kell. Nem jöhet a semmiből!

- Óvatosan elszédülsz, ha ennyit forgolódsz! - A csilingelő hanghoz most arc is társul, egy nagyon pici arc, de határozottan egy arc. A mesekönyvekben ilyenek a tündérek, amiket a felnőttek rajzoltak oda, hogy a kicsik el tudják képzelni a lényeket a mesékből. - Csukd be a szád, még a végén kiszáradsz! - Kuncogja a kicsi lény, én pedig azonnal összezárom a számat, amiről meg kell jegyeznem, hogy észre se vettem, hogy kinyitottam. - Na, máris jobb! - Biccent egyet az orrom előtt lebegő fénylő lény.

- Mi vagy te? - Nyögöm ki nagy sokára legyőzve a meglepettséget és kierőszakolva magamból valami értelmeset, mire kidülleszti a kis mellkasát.

- Egy tündér! Természetesen. - Csak pislogni tudok rá, ahogy jobban megfigyelem őt. Barna haja és barna szemei vannak és zöld kis szoknyája és furcsa módon apró kis szintén zöld pulcsija, amint egy tarka színekkel rajzolt virág díszeleg, a hátából meg két szárnyacska nő ki, de azt nem látom, hogy jutnak ki a kis szárnyak a pulcsiból. - Csingimabel vagyok, de hívj csak Csingnek! Mindenki így hív! - Mosolyog rám ártatlan arccal és kedves tekintettel.

- Dipper Pines vagyok, de hívj csak Dippernek. - A tündérke mosolygós arca egy pillanatra mintha elfintorodott volna, de gyorsan meg is változik és megint mosolyog.

- Ha szeretnél egy új életet kezdeni egy világban, ahol sose kell felnőni, ahhoz kelleni fog egy új név is. Csak nem mehetsz oda ezzel a névvel! Jobb, ha mindent elfelejtesz, ami ide köt téged! - Magyarázza és még a kicsi mutató ujját is az arcomba nyomja. - Mit szólsz, a Pán Péterhez? - Kérdezi csilingelő hangján, a két kezét kérlelőn összefonva és nekem nincs szívem azt mondani neki, hogy nem tetszik, pedig ez az igazság.

- Jó lesz! - Egy kicsit elgondolkodom, mielőtt folytatom. - De tényleg nem növök fel? - Kérdezem egy kicsit oldalra billentett fejjel, mire rázni kezdi a gombostű nagyságú fejét.

- Soha! - Dől oldalra egy picit egész testével, amivel eléri, hogy furcsa csilingelő hangot adjon ki magából, mint egy kis csengettyű, a boltok ajtajában.

- Tanulnom se kell? - Nézek rá gyanúsan, hiszen a felnőttek azt mondják folyton tanulni kell, kérdésemre ő csak felnevet.

- Nem ám! - Teszi háta mögé a kezét és előre billen.

- És mi lesz a jövőmmel? - Mondom olyan hangsúllyal, ahogy a felnőttek szokták, akik olyan nagyra tartják a jövőt, amit szerintük nem lehet elég korán elkezdeni építeni.

- Felejtsd el! - Kuncogja, ahogy hirtelen elindul az arcom felé, majd mikor pont elérne elfordul és egy kört tesz le a fejem körül, végül az ablak felé indul el. - Ez egy tökéletes világ! Higgy nekem!

- Kincsvadászattal és kalandokkal? - Kérdezem reménnyel teli hangon és csillogó szemekkel, ahogy elképzelem az egészet. A tündérke csak biccent egyet és megállva felém tartja a kezét, ahogy egy anyuka, amikor felsegíti az elesett gyerekét a földről, még az arca is pont úgy ragyog.

- Gyere velem és megmutatom mire gondolok! - Én felé nyúlok és mikor a mutató ujjam a tenyeréhez ér sárga csillámlás vesz engem körül, Csing maga után húz ki az ablakon át, amin nem kicsit lepődök meg, nem értem hogy van benne ekkora erő. De végül is ő egy tündér, bármire képes. Én összeszorítom a szemem, ahogy zuhanni kezdek. Megint meghallom azt a dallamot, de most már a szöveget is értem.

"Higgy benne és ugorj egyet!
Menekülj, mintha egy álom lenne!
Önzően naiv és gyerekes, de hiszek benne, hogy helyes! Szóval meg tudsz bocsájtani?
Elrejtem az egészet a zsebemben,
a valóságot, amit úgy utáltam!
Varázslatos az egész és olyan csodás,
Irány, jövünk Sohaország!"

A zuhanásom abba marad és már a levegőben lebegek, a hálóruhámból egy teljesen zöld ruha lett, egy rövidnadrág és egy póló sőt még egy kis sapkát is kaptam. Arcomra széles mosoly szalad, ahogy elkezdem próbálgatni ezt az új repülés dolgot.

- Mehetünk Péter? - Hallom meg a tündér hangját és boldogan fordulok felé, ő mosolyog rám és a szemei is csukva vannak.

- Mehetünk Csing! - Biccentek, mire hangosan kacag egyet és az ég felé veszi az irányt. Én pedig szorosan a nyomában emelkedek egyre magasabbra, örökre magam mögött hagyva a világot, amit már évek óta úgy utáltam. Egy új világ felé repülök, egy új életbe, amit én irányítok, ahol az lesz, amit én akarok. A tökéletes világba. Sohaországba.