Mit tegyek, ha szeretlek? [BTS ff.]

8. Bűntudat?

Válaszolni sem volt időm, ugyanis egy autó parkolt le, közvetlen mellettünk, amiből egy dühös JeongGuk szállt ki.

—Azonnal vedd le a mocskos kezeidet róla!

JiMin, mintha tűzhöz ért volna, olyan gyorsasággal rántotta el a kezét.

—Mit tettél vele?

A fiú értetlenül nézte az egyre csak közeledő testet, majd hátrált pár lépést.

—JeongGuk, ne~ - kiáltottam, de ekkor már késő volt.

A következő pillanatok teljesen lesokkoltak. Minden olyan gyorsan történt.

JiMin eltorzult arca az ütéstől.
JeongGuk mérges tekintete, ahogy végigmérte a földreesett fiút.

—JeongGuk! - emeltem meg a hangom -JiMin... nem tett semmit. - halkultam el a mondat végére.

Csend telepedett kis társaságunkra. JiMin felállva nézett dühösen támadójára, de nem lépett semmit.

—Menjünk. - fogott rá Kook a csuklómra, majd semmi kérdezés nélkül az autó felé húzott, JiMin-t magára hagyva.

Amint a kocsihoz értünk, kinyitotta nekem az ajtót, majd enyhét lökve rajtam be is csukta azt. Miután ő is beszállt, elindította a járművet és elindultunk. Szemeimmel JiMin után kutattam, de nem láttam sehol.

Most biztos utál. Nem így akartam. Persze, hogy nem így akartam... Aish, mindig elrontok mindent. -dorgáltam meg magamat gondolatban.

22:56 -kaptam el tekintetemmel az időt. Mivel kezdtem álmos lenni, így fejemet az üvegnek döntve próbáltam pihenni, ám végül elnyomott az álom.

*JeongGuk szemszöge*

Feszülten doboltam ujjaimmal a kormányon, ahogy a közlekedési lámpa pont előttem váltott pirosra. Bár idegességem oka nem teljes mértékben ahhoz a Jimin gyerekhez volt köthető, én abban a pillanatban mégis csak ezen tudtam agyalni. Talán a BonHwa-val egy órával ezelőtt történt veszekedésünk, eltörpül az éppen fejemben zajló zavartsággal szemben.
Oldalra pillantva Su nyugodt arcát kezdtem el kémlelni. Hosszú haja arcába lógott, míg egyik keze az ölében pihent, a másikkal a fejét támasztotta - vagyis, csak próbálta. Hirtelen a lámpa zöldre váltott, a kocsit pedig elindítva jobbra kanyarodtam.

Nem viszem haza. Ha már annyit készült erre az estére, akkor legyen benne neki valami jó is.

Az elhagyatott területre érve, leparkoltam egy szimpatikus helyre. Elfordítottam a kulcsot, ami által megszűnt minden; az autó zúgása, a mesterséges fény.
Újból oldalra néztem - az immár alvó lányra - , s ezúttal kezemet is hagytam cselekedni; óvatosan kisimítottam arcából a rakoncátlan tincseit, amiktől aligha láttam valamit az arcából. Közelebb hajoltam hozzá.

Hogy éreztem-e bűntudatot? Persze. De miután BonHwa-val az utóbbi időkben kezdtünk egyre jobban elhidegülni egymástól... úgy Su-val csak mégszorosabb lett a "kapcsolatunk".